A klasszikus science fiction filmek nagy korszaka az 50-es évek közepe, vége felé volt. A stúdiók sorra adták ki a fantasztikus mozikat, legtöbbjük trash kategóriás: részben az otromba speciális effektusok, részben a bugyuta sztori miatt. A H.G. Wells tollából származó Az időgép című könyvet a négy alkalommal Oscar-díjra jelölt George Pal vitte celluloidra, olyan eredetiséggel, hogy a film elnyerte a legjobb vizuális effektusoknak járó Oscar-díjat 1961-ben.

H.G. Wells Az időgép című műve akárcsak legtöbb fantasztikus munkája is a megfilmesítés sorsára jutott. Wells történetei igazi aranybányái a filmeseknek, s egy-egy mű (Világok harca, A láthatatlan ember, stb.) már több megfilmesítést is megért. A regény főhőse, George (Rod Taylor) a 19. század végi Londonban azért építi meg időgépét, hogy a távoli jövőbe látogasson. Az emberiség jövője azonban nem túl fényes, két csoportra szakadt. A békésebbik fajta az Eloi, ők egész nap játszanak, nem dolgoznak. A másik nép a Morlock, ezek ilyen villogó szemű zöld szörnyek akik a föld alatt tanyáznak. A Morlock-ok látják el az Eloi népét kajával, ruhával, a Morlock-ok étkeztetését pedig az Eloi-k biztosítják. A történet azon kívül, hogy izgalmas és fantáziadús -és némi romantika is vegyül bele az eloi Weena – okán számos kérdést felvet, az időutazás paradoxonjától kezdve, egészen az emberi faj problémáival kapcsolatban. Az eloik mindenesetre elrettentő például szolgálhatnak, hiszen rendkívül elkényelmesedtek, s egyszerűen elfelejtették használni az emberiség tudományos- és technikai vívmányait. Csupán tehetetlen “ősemberekként” vegetálnak, s kihalt belőlük a kezdeményezőkedv. Ez a fajta “elhülyülés” néha úgy tűnhet az ember számára, hogy már most elkezdődött. Wells hőse végül tovább indul a még távolabbi jövőbe, hol egészen hátborzongató, lehangoló kép fogadja. Végül saját korába is visszatér, ahol nemigen hisznek neki, ezért visszatér a jövőbe.

Tény és való, George Pal (vagy ahogy nekünk jobban esik: Pál György) filmjének több köze volt Wells kisregényéhez, mint az ükunoka által rendezett 2002-es változatnak (ezzel nem leszólni akarom, nekem az is tetszett). Sokkal regényhűbb, mint a 42 évvel későbbi verzió. Épp tegnap este megnéztem ezt is meg a 2002-es verziót is és mintha két külön történtet néznék. Mondanivalóját tekintve Wells többi művéhez hasonlóan az emberiségért aggódik, és kora félelmei jelennek meg benne a ’60-as évekre átültetve (atomháború). Az azonban tény, az esetünkben taglalt filmben a könyvvel ellentétben nem az ideológiára, inkább a kalandokra kerül a hangsúly. Ez egy vérbeli ’60-as évekbeli sci-fi kaland film, az azokra jellemző tipikus (ám élvezetes) zenével, fogyasztható színészi játékkal; az apróbb változtatások ellenére egy derék filmes adaptáció ez. Kiemelendő, egyetlen CGI-is jelenet sincs a filmben, hiszen 1960-ban még nem is létezett ez a technika, mégis leköti a tudományos-fantasztikus filmek kedvelőit.

És akkor a végére essen szó hazánk fiáról George Pal rendezőről:

1908 februárjában látta meg a napvilágot a magyar származású Oscar-díjas amerikai filmrendező és producer, a bábfilmezés úttörője, a sci-fi atyja. Tehetségét a közönség és a szakma hamar elismerte, élt Németországban, Hollandiában is, de Amerika hozta el neki a várva-várt hírnevet.

George Pal (eredeti nevén Marczincsák György) Cegléden született színész szülők gyermekeként, 1908. február 1-jén, válásuk miatt azonban nagyszülei nevelték fel. 1928-ban építészként diplomázott a budapesti Műegyetemen, ám a gazdasági válság megnehezítette a munkakeresést, szakmájához kapcsolódó állást nem sikerült találnia. Végül a Hunnia Filmstúdiónál helyezkedett el, ahol némafilmeket feliratozott.

1830-ban feleségül vette Grandjean Zsókát, akitől később két fia született, Dávid (1937), és Péter (1941). A fiatal pár a jobb fizetés reményében Berlinbe költözött. George Pal 1931-ben az UFA-nál (Universum Film AG) kezdett dolgozni, ahol tehetsége elismeréseként vezethette a rajzfilmrészleget. Később saját filmstúdiót alapított, sajátos technikájával (“stop-motion animáció”) keltette életre figuráit. Habakuk, a medve például igazi sztárrá vált a 30-as évek elején.

1933-ban, a náci diktatúra ellen rövid időre Prágába költözött családjával, majd a hollandiai Endhovenben telepedtek le. Sies Neumann felkérte, hogy készítsen reklámfilmeket a Phillips Radio számára. Ekkor már háromdimenziós bábfigurákkal helyettesítette a rajzolt szereplőket, ezen filmjeit “puppetoon”-oknak nevezte el (a puppet “bábu” és a cartoon “rajzfilm” angol szavak összevonásával). Fából készült bábukat alkalmazott, melyek végtagjai hajlíthatóak voltak, hogy a mozdulatsorok élethűen hassanak. Puppetoon-technikájával olyan kortárs rajzfilmrendezőket előzött meg, mint például Walt Disney.

1939-ben a konzulátustól végre vízumot kaphatott a család, így a világháború elől Amerikába költöztek. George Pal karrierje a filmgyártás hazájában ért a csúcsra. A Columbia Egyetem fekérésére vendégelőadóként tevékenykedett, később a Paramount névjegye alatt, majd saját stúdiójában folytatta a puppetoon-filkészítést. 1941 és 1947 között több mint negyven alkotást jegyezhetett. A Tulips Shall Grow (1942) című rövidfilmjét Oscar-díjjal ismerte el a szakma.

1948-tól egész estés filmeket forgatott, majd a játékfilmek felé fordult, további Oscar-jelöléseket is begyűjtve. Az ötvenes években filmvászonra vitte H. G. Wells klasszikusait: a “Világok harcá”-t (War of the Worlds) és “Az időgép”-et (The Time Machine). Speciális effektjeik a szakma minden elismerését kivívták.

Az 1950-es évek közepétől egyre csak gyűltek a befejezetlen filmek, legtöbbjük ott is maradt a dobozok alján.

“Mindig a következő filmem a kedvencem, mert azon dolgozom, hogy jobb legyen az összes azt megelőzőnél” – nyilatkozta George Pal egy telefonos interjúban.

George Pal 1980. május 2-án hunyt el.