Az előző napi, késő estig tartó ereszdelahajamat után kicsit érthető, ha sátor által tört kis testünkbe csak 11 óra, dél magasságában kezdett visszasszivárogni az élet, avagy akkor pattant fel a kis szemünk. Pontosabban még csak az enyém, mert Pank egyelőre még bőszen húzta a lóbőrt. Az én szemem viszont nem látott sok örömre okot, ugyanis épp esett. Nos sebaj, reggeli frissítőkúra indul, kávé, kóla, söröcske, és indulhat a nap. Kis kóválygás fesztiválszerte, beszélgetés a sátorszomszédokkal, és kínos ráébredés arra, hogy nagyjából az egész napunk meg van lőve, ugyanis az előző napi szakadatlan napon tartózkodásnak köszönhetően nemcsak leégnem sikerült, de ráadásul Pank is és én is enyhébb napszúrást kaptunk, ami szédüléssel, kőkemény fejfájással, és állandó szomjúsággal tette le a névjegyét az asztalunkra. Én ennyi ásványvizet és üdítőt az elmúlt 20 évben nem ittam. Node kezdjük a napot! Azt már az előző nap megállapítottam, hogy a kisebb sátrakban, az uralkodó fényviszonyok miatt nagyon kemény dolgom lesz, ha jegyzetelni akarok, ugyanis a gondolataimat fejben tartva, és azt később lejegyezve tudok csak dolgozni, lévén ott nem látok… Így lesz egy-két esemény, ami sajnos kimarad a beszámolóból, ezért elnézést kérek!
15:20, Romanek Airlines koncert a Petőfi Sátorban. A srácok a kicsit soványka hangosítás ellenére hozták a formájukat, és leginkább az új albumukról mutattak be dalokat a közönségnek, akik a korai időpontra való tekintettel, ha nem is méltó, de elegendő létszámban vettek részt az eseményen.
17:00, Lord koncert a Nagyszínpadon. Szép számban szállingózik a tömeg a beállás hangjaira a Nagyszínpad elé. Még a nap is lemosolyog a Lord együttesre, akik a tavalyi sajnálatos 40 perccel szemben most közel egy órát kaptak. Mély, dörmögő hang hasít bele a levegőbe: “Első figyelmeztetés!” Az együttes tagjai szép lassan, kényelmesen szállingoznak a helyükre, amikor is “Második figyelmeztetés!” Mire mindenki elfoglalja a helyét, “A színpadon a Lord!” Gondolkodás nélkül csapnak bele a Nem kell című dalba, pedig dehogynem kell! A közönség erre várt. Kezek lendülnek a magasba, és bár a Fesztivál szabályai elvileg tiltották a bevitelét, az első néhány sorban még városnevekkel ellátott magyar zászlókat is látok. A Lord tagjaitól (Erős Attila, Pohl Mihály, Gidófalvy Attila, Apró Károly és Gyurik Lajos) már megszoktuk, hogy mindig nagy lelkesedéssel pózolnak a fotósoknak, ez most sincs másként. Szinte nem emelkedhet fel objektív a szinpad felé anélkül, hogy az együttes egy tagja máris ne vágjon grimaszt, mosolyt, vagy egy látványos pózt előtte. Az Itthon vagy Otthon című dal refrénjét a közönséggel énekeltetik végig. A küzdőtér kezd megtelni, és ez láthatólag igen jól esik a Lord tagjainak. Gidó még a szokásosnál is látványosabb mozdulatokat visz bele az egyébként brilliáns billentyűjátékába, Pohl Misi meg sem áll szinte, folyamatosan rohangál a színpadon, hol a dobos (Gyurik Lajos) mellett tűnik fel, hogy Gidó mellé ugrik be, hol itt, hol ott tűnik fel. Attila is kitesz magáért, a lába többet van a monitorhangfalon, mint a színpadon. Egyszóval látszik rajtuk, hogy most nem csak szórakoztatnak, hanem szórakoznak is. Fantasztikus élmény. Néhány elhangzott dal a teljesség igénye nélkül: Soha nem elég, Ördög és Angyal, Engem ne várjatok, Kifutok a világból.
18:30-kor ismét a sajtóárokban találtuk magunkat, ugyanis a lányokon kívül most a fiúk is bluest kaptak. Nem is akármilyet, a színpadon a Magyar Blues Koronázatlan Királya, Deák Bill Gyula. Elöljáróban elmondta, hogy baleset érte nemrégiben, elesett, és mivel nagy fájdalmai vannak, ezért nem fog rohangálni a színpadon, hanem ücsörgős koncertet tart, ugyanis nem akarta lemondani a bulit, mert a Pannónia Fesztivál neki szívügye. És tényleg, néhány felállástól eltekintve ülve énekelte végig a koncertet, de ez nem jelentette azt, hogy a közönségnek bármiben is hiányt kellett volna szenvednie. Bill ugyanis csápolt, integetett, mankón gitározott, tapsolt, szóval mindent megtett, hogy megmozgassa a népet. A zenekar is igazán kitett magáért, Simon kezében nem is sírt a gitár, mint inkább balladát mesélt, elregélte Bill Kapitány életét a Hey Joe sorai között. Bill Kapitány is igen jó hangulatban volt végig a koncert alatt, a dobost például a következő szavakkal mutatta be nekünk: “Hatalmas tapsot neki, mert igen jó barátom!” – hátrafordult a dob felé – “Igaz, Csöcsfej?” Természetesen, ahogy az már a Deák Bill koncerteken megszokott, itt is zúgott a “Bill a Király!“, amin viszont szívből csodálkoztam, hogy az ordítást egy punk srác kezdeményezte. Mindenesetre félelmetesen jól sikerült koncert volt, csak egy baj volt vele: vége lett.
Kaptunk egy óra pihenőt, ugyanis a következő aktuális koncert este 8-kor kezdődött. Ezt természetesen kihasználtuk némi vacsorázásra (Vagy ebéd. vagy reggeli… Nézpont kérdése.), és annak a megállapítására, hogy a V.I.P. Sajtóterasz az előnyei – zavartalanság, emelvényen ülés, kényelmes székek – mellett rendelkezik egy sor hátránnyal is – az emelvény miatt jobban érezni a szelet, nincs árnyék, és mindenki minket néz… Plusz megállapítottuk azt is, hogy egyre pocsékabbul vagyunk mindketten. Így megbeszéltük, hogy a nap hátralévő koncertjeire szigorúan betartjuk a sajtószabályt, és csak az első három számra maradunk ott. Előre megjegyezném, hogy a nap végére így is hullaszerű állapotba kerültünk, sőt… Este nyolckor a Malátabárban foglaltunk helyet némi frissítővel, és azzal az eltökélt szándékkal, hogy a Firkin zenekarral együtt Igyunk Pálinkát. Ez sajnos nem történt meg, mert ugye a részeg sajtós nem sajtós, így nem lehetett pálinkáznunk, de az ír ritmusok kicsit feledtették velünk a fejfájást. Még épp időben pattantunk fel és rohantunk vissza a nagyszínpadhoz, mert kezdődött a Road.
Másfél kőkemény óra következett. Máté dübörgő hangja szinte szaggatta a dobhártyákat, és a setlistet direkt úgy válogatták össze, hogy a közönségnek szinte egy perc pihenője ne legyen. A nagyszínpad előtti alaposan poros dühöngő percek alatt úgy nézett ki, mintha kigyulladt volna a fesztivál területe, folyamatosan szállt a por. Egy mellettem sétáló fiatal leányzó meg is jegyezte: “Aki a Pannónia Fesztiválon nem lett poros, az vagy nem volt ott, vagy hazudik.” Máté azzal indította a koncertet, hogy elmondta, ő azt szeretné, ha a narancssárga mellényes uraknak (biztonságiak), és a citromsárga ruhás Hölgyeknek és Uraknak (mentősök) semmi dolga nem lenne, és végigunatkozhatnák a koncertet. A hangulatot úgy sem tudom visszaadni teljesen, azt át kellett volna élni, de néhány dalt megpróbálok felsorolni a teljesség igénye nélkül: Három hét róma, Visszahárom, Aki szabad. A bulit pedig a szerintem teljesen vitathatatlanul közönségkedvenc Nem kell más-sal, és egy pálinkázós játékkal zárták, Szabinak remélem jól esett a pálinka.
Unatkozni a Road után sem lehetett, mert máris az átszerelést és a beállást végezte a Depresszió. A küzdőtér még ki sem ürült, máris benépesült újra, rengetegen özönlötték el a teret. Szinte mozdulni alig lehetett, a beszélgetést pedig szinte végleg el lehetett felejteni, amilyen hangorkánt szabadítottak a fesztivál területére pillanatok alatt. Természetesen nem maradhattak ki a szokásos Depresszió-féle tornagyakorlatok, a mindenkit legugoltatás, és felugratás, a pogóztatás, és persze a wall of death sem. Ott volt egy vicces – bár ez megint csak nézőpont kérdése, hogy kinek volt vicces – pillanat is. A közönség a szabályoknak megfelelően szétnyílt, kivéve egy döbbent arcú fiatalembert, valahol középtájon, aki nem tudta mire vélni a dolgot. Pedig Halász Feri mindent megtett, hogy elmagyarázza neki: “Hallod! Én a helyedben elmennék ám onnan! De komolyan! És gyorsan. Össze fognak lapítani. Hallod! Hé! Igen, Te ott! Menj már onnan, mert véged lesz! Kinyírnak! Na jó, Te tudod… Egy, két, há MOST!!!!” Nem lettem volna a srác helyében, az biztos… Még nézni is fájt… A por persze mindent felülmúlt itt is, szerintem már a tűzoltókat is ki kellett hívni. Nekünk viszont nem volt megállás, mennünk kellett tovább, mert a Metálsátorban kezdődött a Watch My Dying. Sajnos egy kis csúszás volt a sátor programjában, és ha időben vissza akartunk érni Aurorára a Nagyszínpadhoz, akkor nem várhattuk meg őket. Szinte futva indultunk vissza a Nagyszínpad felé, de még időben érkeztünk.
Auroráék a megszokott félelmetes hangulatot varázsolták a színpadra. A közönségnek itt sem lehetett egy perc nyugta sem, hiszen a dalok dallama, és szövege folyamatos mozgásra ingerelt mindenkit. Aki itt nem mozdult meg, legalább egy két láblengetés erejéig, az ott sem volt. Természetesen az Aurorán is látszott, hogy élvezik a bulit, mindent megtettek a szórakoztatás érdekében. Sajnos az átvezetőszövegeket elfelejtettem lejegyezni, pedig érdemes lett volna, néhol rekeszizomszakadásig nevettem. Sajnos az első néhány szám után muszáj volt elmenekülnöm, mert az egész napos hangfal mellett ácsorgás már teljesen kikezdte az egyébként is fájós fejemet, a por pedig úgy ült a tüdőmön, hogy még másnap reggel is sarat köptem. De ezt a koncertet akkor is kár lett volna kihagyni…
Második nap vége, folytatása következik!