Ozzy Osbourne-Scream (2010, Epic, Sony Music)

Az idei év egyik várva várt momentuma volt számomra Ozzy Osbourne legfrissebb albumának megjelenése. Egyrészt azért, mert három év után ismét megajándékozott minket a Sötétség Hercege némi hallgatnivalóval, másrészt az Ozzy-t körülvevő zenekarban bekövetkezett változások miatt.
Ha Ozzy-ról és a bandájáról beszélünk, a dalokon után jóformán mindenkinek Zakk Wylde jut eszébe, aki a Herceg és a Black Label Society dalainak sikoltozós gitárrifjeivel számtalanszor velőnkig hatolt.  Nos Zakk hosszú évek kooperációja után távozott Osbourne mellől, helyét pedig a fiatal görög tehetség, a Firewind gitáros, Gus G. vette át. Ez a váltás már elég előzetes pikantériát adott az eredetileg a Soul Sucka, majd később Scream-re átkeresztelt albumnak, komoly várakozást kialakítva.
Gus G. érkezése érezhetően új lendületet hozott a zenekarba, ám az album dalait hallgatva több helyen is felfedezhetünk Zakk stílusára kísértetiesen hasonlító témákat. Ez persze nem nagyon lehet negatívum, főleg ha ennyien hiányolják Zakk Wylde-ot a csapatból.
A másik csere a ritmus szekcióban következett be, hiszen Mike Bordin dobos a Faith No More-ral turnézik, helyét Tommy Clufetos vette át. Őt korábbi John 5, Rob Zombie és Alice Cooper albumokról ismerhetjük, ez alapján pedig elmondható, hogy nagyon is jó zenészek maradtak Ozzy körül.

Beszéljünk hát végre az albumról! A lemez producere ugyanaz a Kevin Churko volt, aki a legutóbbi, 2007-es Black Rain-en is dolgozott már Ozzy mellett. Ez tulajdonképpen már előzetesen is pozitív tény volt, hiszen a Black Rain ha nem is volt világmegváltó kiadvány, rossznak cseppet sem mondhattuk.
11 dal található a Scream albumon, bár inkább mondanám 10-nek, plusz egy egy perc körüli outro van a végén. Nos, a korong első harmada hatalmas erővel rajtol. A Let It Die feszessége már az első percekben elkezdi megmozgatni a hallgatót, az azt követő Let Me Hear You Scream pedig már egyenesen rőzserázásra és villázásra parancsolja a hangszórók előtt ülőket. Az első videóklip is ebből a dalból készült, lendületes, erős, Ozzy. Ami itt már kezd számomra erősen érzékelhetővé válni, az az éneksávok sokasága, ami olyan tíz és harminc között lehet, de én nem kételkedem benne, hogy Ozzy-nak effektezés és sávszaporítás nélkül is fantasztikus hangja maradt 62 éves korára.

A harmadik dal a korong eredeti címadója, a Soul Sucker. Itt már egy kicsit elborult a lemez és egy sötétebb, néhol kicsit doom-os töltést kapunk. Senkit ne tévesszen meg a dal kezdése, a lemezen továbbra sem Zakk Wylde játszik, és amit hallgatunk, az még mindig Ozzy Osbourne 2010-es Scream című anyaga, nem pedig a hamarosan elkészülő Black Label Society promóciós anyaga. Aki meghallgatja, az azonnal tudni fogja miről beszélek. Nekem a dal személyes kedvencemmé vált a Scream-ről, lehet, hogy pont az előbb említettek miatt…

Három számnyi vadulás után a Life Won’t Wait egy kicsit visszább vesz. Nagyon jól hangszerelt dal, számomra tipikus Ozzy, nekem elsőre a Mama I’m Coming Home ugrott be róla, persze teljesen más, de nagyon jó. A dal lírikus részeit időnként súlyos riffek váltják fel, Gus G. pedig a dal kétharmadánál elé komoly szólóval bizonyítja, hogy nem véletlenül választotta őt a Mester. A Diggin’ Me Down című dalt felvezető intro már-már balladát sejtet megszólalni, de ezt hamarosan kemény reszelés váltja fel, ismerősen sikító riffekkel. A lendület kitart a Curcify és a Fearless dalokban is. Az ezeket követő Time egy kicsit andalgósabb, de továbbra is keményen szólal meg a szám, ahogy az album összes dala. Szép, kicsit tekerős szóló, a szám pedig szép ívet ad a korongnak, akár egy érzelmi tetőpont, kemény külsőbe ágyazva.
Az I Want It More és a Latimer’s Mercy már semmiféle meglepetést nem nyújt, az egész anyagra jellemző erővel hozza vissza a keménységet az album végére, mirelőtt az I Love You All című outro dallal lezárulna Ozzy 2010-es sikolya.

Számtalan hallgatás és átgondolás után, véleményem szerint csalódásra senkinek sincs oka. Zakk Wylde egy remek gitáros által lett pótolva, akinek legalább olyan jó keze van a játékhoz, mint elődjének. Kemény, erőteljes, feszes album, megnyerő témákkal. Engem mindenképpen meggyőzött, az októberi budapesti koncertre pedig innentől kezdve számomra kötelező a megjelenés.