David Daniel Snider vagy ahogy mindenki csak ismeri, Dee Snider 1988 januárjában döntött úgy, hogy végleg földbe állítja a Twisted Sister zenekart.Pedig nem is ő volt a banda alapítótagja, de az vitathatatlan, hogy a csapat szekere az ő 1976-os csatlakozásával indult be igazán. Persze még akkor is adódtak nehézségek, de a polgárpukkasztó, nagyszájú tinédzserbálvány nem adta fel a harcot, a Twisted Sister pedig az ő irányítása alatt a 80-as évek egyik legmeghatározóbb zenekarává vált. Lehet diszkós, lehet rapper, nincs olyan ember a földön, aki ne ismerné a We’re Not Gonna Take It megaslágert. De volt még több alapdala is a bandának. Akkor miért nem Twisted Sister lemezről írok? Meg amúgy is, mi a fene az a Desperado? Esetleg Antonio Banderas játszik nekünk western-dalokat? Nos, főhősünk október 28-án We Are the Ones címmel egy új szólólemezzel jelentkezik, ez pedig arra ösztökélt, hogy újból beletemetkezzek a rocklexikonokba.

Abban az esetben, ha csak a számadatokat nézzük, akkor azt gondolhatnánk, hogy a Twisted Sister szép hosszú, sikerekkel teli pályafutást tudhat be magának, hiszen a megalakulásuk 1972-re datál, míg az első feloszlásuk rá 16 évre, 1988-ban következett be. Ez igen csalóka, ugyanis a bandáról kis túlzással kijelenthetem, hogy majd 10 éven keresztül csak a haverok és a barátnők hallottak. Első nagylemezük, az Under The Blade a brit UFO zenekar legendás basszusgitárosa, Pete Way segítségével szabadult a világra, ekkor pedig már a tizedik évét taposta a zenekar. Mondjuk innentől tény, hogy elindult a sikersztori: évente jöttek az újabb TS lemezek, a bandát pedig szép lassan a legismertebb hard rock/heavy metal csapatok közé sorolták. Ott voltak az összes valamire való újság címlapján (sőt, botrányaik miatt a bulvársajtó is szeretett velük foglalkozni), a zenei tévécsatornák pedig szarásig játszották a klipjeiket. Sniderék pedig nem győzték számolni a dollármilliókat. Persze a pénz nem minden….és ez ebben az esetben is beigazolódott. Az 1985-ös Come Out And Play lemez után valami elszakadt a bandában. Jobban mondva már az a lemez előidézte a bajt. A Stay Hungry elképesztő sikere rossz irányba terelte a muzsikusokat. Nem tudták feldolgozni a hirtelen nyakukba szakadt sikert, azt hogy az egész világon beszédtémát szolgáltattak (még a politikai műsorokból sem maradhattak ki). Megpróbáltak mindenkinek megfelelni, ezáltal kommerszebbé váltak, dalaik túl sterilek lettek és pont a rájuk legjobban jellemző vadságot szorították a háttérbe.  Persze a rajongókat nem lehet átverni, a lemez sem fogyott úgy, ahogy ők azt eltervezték. Mondhatnánk, hogy ennyi volt egy sikersztori és nem is állnánk túl messze a valóságtól, de a kiadó még az utolsó manyt is kiakarta sajtolni belőlük, így 1987-ben még jött a Love Is For Suckers lemez, amelyről utóbb kiderült, hog gyakorlatilag ez már a frontember szólólemezének tekinthető, de a kiadó s jobb eladások reményében még Twisted Sister néve dobta piacra. Hozzáteszem, szerintem messze a banda legkiforrottabb, összetettebb albuma. Nálam abszolút etalon. Így aztán azt sem bántam, hogy szinte a Twisted Sister feloszlásával egy időben Dee Snider bejelentette, hogy Desperado néven új zenekart alapít.

Ahogy a frontember akkoriban jellemezte, „ha a Twisted Sistert a rock’n’roll rosszfiúinak keresztelték el, akkor a Desperadoval a rock’n’roll rosszemberei leszünk”. Ezzel is arra célozván, hogy bizony az egykori tinédzser felcseperedet, meglett férfivá vált és maga köré is vérprofi zenészeket gyűjt. Akkoriban a szaksajtó igazi szupergroupként tekintet a Desperadora, hiszen Snider mellett a zenészek nem kisebb kollégák voltak, mint az első Iron Maiden dobos Clive Burr, az Ozzy–nál is bizonyított Bernie Tormé (ex-Gillan Band) gitárvarázsló, illetve egy addig ismeretlen bőgős cimbora, Mark Russel. Azon melegében el is készítették a debütáló nagylemezt, igen ám, de az 1988-ban felvett lemez abban a korban annyira szókimondónak és durvának számított, ráadásul a borítója sem egyszerű (egy fára felakasztott ember van a háttérben), ezért nem találtak hozzá kiadót. Ez sem hajtotta a banda malmára a vízet, hogy időközben betört a zeneiparba a grunge, így az ő country és glam-hatású, de karcosabb gitárral épülő blues-hard rock zenéjét egyetlen lemezkiadó sem merte felvállalni. Így aztán a Desperado nevű szupergroup, az 1990-ig tartó, két éves kínszenvedése alatt sem érte el a lemezkiadás lehetőségét. Snider persze nem ült a babérjain és Marc Russell basszusgitárossal együtt átköltözött a Widowmaker-be, ami egy fokkal közelebb volt a grungehoz, mint a Desperado, a csapatnak így vége lett….pár dalt azért vittek magukkal innen is oda. Így történhetett, hogy a Gone Bad és a Calling For You szerzeményeket először hallhattuk Widowmaker lemezen, mint Desperadon. Persze főhősünk nem nyugodott, addig kajtatott míg végül megkapta a hivatalos mastert, így aztán a Destroyer Records, ha jó nagy csúszással is, de 1996-ban hivatalosan is kiadhatta Desperado albumot. Szájharmonika és Zeppelin-ízű akusztikus country-blues-gitár nyitja a lemezt és a Hang ‘Em High-t, ami végül aztán sörivós kórusok után, elkapja a dögösen kígyózó-lüktető blues-hard rockos Zeppelin-fonalat is. Ez valószínűleg Bernie Tormé gitárosnak köszönhető, aki egyéni, blues gyökerekből táplálkozó gitárjátékával kirántotta Snidert a tinédzserslágereket gyártó pop-rockerek sorából. A Widowmaker lemezről már ismert Gone Bad, egy húzós rock’n’roll nóta, hatalmas dobsound-al, fejrázással, tipikusan olyan dal, melytől a falábú is táncra perdül. A felvételekbe valószínűleg óriási pénzeket fektettek annak idején, mert minden iszonyat jól szól. A szépen kevert lemezen monumentális nóták (ilyen a zseniális The Heart Is A Lonely Hunter) váltják egymást némileg könnyedebb, akusztikusabb jellegű témákkal.

Ennyi év után kinek ajánlanám a lemezt? Azoknak mindenképp, akik szeretik Dee Snider senkihez sem hasonlító hangját, számomra mindig élmény hallani, ezért a holnapután megjelenő We Are the Ones című új szólólemezével is teszek egy próbát. De azok is tehetnek egy próbát, akik szeretik a vadnyugati filmek varázsát, mert a dalok bizony megidézik a füstös texasi kocsmák hangulatát. Így aztán a Desperado is érthető, sőt a lemezborítón látható akasztott ember ábrázolása is jóval kézenfekvőbb. Gyűjteménybe való, kötelező anyag a Bloodied But Unbowed album, amely a megjelenés után kereken 10 évvel, más borítóval és Ace címen újra kiadásra került.

Pontszám: 7/10