Akár csak Kieron kollégának, nekem is igen nehéz döntés volt a Június 25. Bár én nem fordultam a magasabb erőkhöz segítségért, azért sikerült eldönteni, hogy én inkább vagyok a „Fehérkígyó csakrájú kolléga”, mint Mr. tízezer ököl Aura. Így aztán az igazságos osztozkodás után nem is volt más dolgom, mint kedd este elindulni a Barba Negra Track-be.
Meg is érkeztem pont annyi késéssel, hogy a közönség bemelegítését végző Ivan & the Parazol utolsó két számát még elcsípjem. E két nóta alapján átkozom az égieket, hogy nem tudtam hamarabb odaérni, mert bár eddig nem ismerkedtem kifejezetten az idén 9 éves budapesti bandával, ennyi is elég volt, hogy kedvet kapjak hozzá. Ami egyből feltűnt, hogy Vitáris Iván énekes hangja, mennyire emlékeztet(legalábbis engem) a The Cult-ból ismert Ian Astbury orgánumára. Zemeileg, pedig egy pörgős, és igazi retro, Hard rock csapat maradt meg bennem ez alatt a rövid idő alatt is. Nem tartom kizártnak, hogy ha a közeljövőben belefutok egy Ivan & the Parazol, eseménybe, rohanni fogok, hogy végig hallhassam őket, és írhassak róluk ennél többet is.
De térjünk át az este főszereplőjére, az idén már 41-et betöltő Whitesnake-re, akik 13. Flesh & Blood elnevezésű albumuk apropóján látogattak kishazánkba. Bár 20:00-ra volt írva a kezdés, egy negyed órát kellett még ráadásként várni, mielőtt végre meghallhattuk felcsendülni a koncertet indító The Who örök klasszikusát, a My Generation-t. Körülbelül a keverőpult környékén sikerült helyet találnom, így egész jó rálátásom volt a teljes küzdőtérre, ami színültig volt emberekkel. Ráadásul az összes létező korosztállyal találkoztam az este folyamán, az 50-es rocker apukáktól kezdve, az említettek nyakában ülő két 9-10 éves kislányig, akik a koncert kezdetéig pirospacsiztak, majd végigbulizták az egészet, a „kiemelt ülőhelyükön”.
Hangzásilag nagyon el lett találva a buli, lehetett hallani mindent, talán egy kis hangerőt lehetett volna rá tolni még, de így se panaszkodhattunk a hangulatra. David Coverdale-ék egy igazi Best of showal örvendeztettek meg minket, és nem volt olyan szám, amit egyedül kellett volna, énekelniük. A közönség nagyon kitett magáért, és bár sok kommunikációt nem kaptunk a banda részéről, valamint nagyobb közönséghez is vannak szokva, azért látszott rajtuk az öröm/meghatottság, hogy mekkora, és milyen elhivatott rajongótáboruk van hazánkban.
Végezetül hadd emlékezzek meg külön David Coverdaleről. Az idén 68. életévébe lépő frontember a kedvenc énekeseim közé tartozott mindig is. A Jimmy Page-el közösen készített Coverdale & Page albumot a mai napig körülbelül kéthetente egyszer előveszem és újrapörgetem, annyira jól kiegészítették rajta egymást a Led Zeppelin legendás gitárosával. És bár a hangterjedelméből alig-alig vesztett az évek során, úgy érzem, szusszal már nem bírja úgy, mint régen(nem is csoda!) és ez okozhatta a koncert egyetlen igazi negatívumát: a hosszát. Mert bár minőségi volt, amit hallottunk a körülbelül 1 óra 15 perc játékidő igen kevés, főleg úgy, hogy elhangzott benne még egy gitárpárbaj Reb Beach és Joel Hoekstra közt, valamint egy kicsit túlnyújtott dobszóló Tommy Aldrige előadásában.
Összegezve tehát rövid volt, de tömör és kegyetlen jó. Mintha egy Whitesnake.rar koncerten jártam volna. És bár a hossz úgy sejtem már csak rövidülni fog az idő előrehaladtával, és lehet legközelebb csak 40 percet fognak játszani, nekem biztos ott lesz a helyem, és mindenkinek ajánlom, hogy ha esélye van, váljon egy kicsit „Fehérkígyó csakrájúvá” mert Coverdale és csapata is azon zenekarok táborát erősíti, akiket egyszer mindenképp látni kell, amíg van rá esélyünk!
Fotók: Török Hajni
Cikk: Raffaelo
