Harmincadik születésnapját ünnepli idén az észak-ír Therapy?, az évforduló megünneplését egy Greatest Hits (The Abbey Road Session) című válogatáslemezzel kezdte meg a zenekar. A jubileumi turné budapesti állomása november másodikára van betervezve, a helyszín az A38 Hajó. Humel a lemez megjelenésének apropóján kérdezte ki a zenekar eddigi pályafutásának legjobb pillanatairól a Therapy? énekesét, Andy Cairns-t.
Hogy vagy Andy? Mivel foglaltad le magad az elmúlt hetekben?
Jól vagyok, köszönöm. Tartom a kapcsolatot a családommal, szerencsére mindenki egészséges, otthonról dolgoznak. A zenekaron belül is napi szinten beszélünk, levelezünk… Sokat futok, edzek, és próbálok minél több időt a zenére fordítani. Szeretem hasznosan tölteni a napjaimat. A koncertjeinket el kellett halasztanunk, ezért most van időnk új ötleteken dolgozni.
Nemrég felraktál négy akusztikus dalt a YouTube-ra, az elmúlt években többször léptél fel kisebb helyeken csak egy akusztikus gitárral, várhatunk tőled több, hasonló felvételt?
Igen, elképzelhető. Viszonylag könnyen megoldható, a fiam segített a négy dal felvételében. Az új ötletek mellett szeretnék majd a közösségi oldalakon is több időt tölteni.
Van otthon egy saját stúdiód? Mivel tudsz otthon dalokat rögzíteni?
A cuccaim sajnos Londonban vannak… Gitárok, húrok és pengetők szerencsére mindig vannak itthon, de a felvételt csak telefonnal tudom megoldani. Michael-nek van otthon egy kisebb stúdiója, és Neil-nél is van otthon egy elektromos dobfelszerelés, így a távolság ellenére is tudunk együtt játszani. Ezekből hamarosan láthattok majd pár dalt a közösségi oldalakon.
Egy válogatáslemezzel ünneplitek a zenekar fennállásának harmincadik évfordulóját. Hogyan sikerült az eddigi pályafutásotokat egyetlen lemezen összefoglalni? Mi alapján válogattátok össze az albumra felkerült dalokat?
Eredetileg egy koncertlemezt szeretett volna a kiadó. Mivel a kiszemelt helyszínen ezt technikai problémák miatt nem sikerült felvennünk, ezért kértek tőlünk egy lemezt a legismertebb dalokkal. Az első lépés az volt, hogy megértsük, ők hogyan határoznák meg a legismertebb dalokat, mivel a Therapy? közönsége nem feltétlenül a legismertebb dalokat tartja a legnépszerűbbeknek. Chris Sheldon, a lemez producere javasolta, hogy válasszuk ki a brit rádiókban legtöbbet játszott, és a slágerlistákon legtöbb időt eltöltött dalokat, és ezeket vegyük fel az Abbey Road Studios-ban. Örültünk a javaslatnak, mivel ha Neil-nek, Michael-nek és nekem kellett volna összeállítani a Greatest Hits anyagát, szerintem minimum háromlemezesre hízott volna az anyag.
Miért vettétek fel újra a dalokat? Egységes hangzást szerettetek volna a lemeznek?
Adtunk már ki korábban válogatáslemezeket, most valami különleges megoldásban gondolkodtunk. Chris vetette fel az Abbey Road Studios-t, ami egy valóban különleges hely, a világon mindenhol ismerik, mi is nagyon szeretjük. A felvételekhez úgy állítottuk fel a cuccot, mint annak idején a 90-es években, és az összes dalt villámgyorsan felrántottuk élőben.
Ha jól tudom nem most dolgoztatok először ebben a legendás stúdióban.
Így van, a Suicide Pact-et ott kevertük, illetve ha jól emlékszem az A Brief Crack of Light és a Disquiet masterelése is ott folyt. Tehát korábban jártam már ott többször is, de zenekarként most dolgoztunk ott először. Méghozzá a hármas stúdióban, ahol például a Dark Side of The Moon, vagy Amy Winehouse utolsó dalai kerültek felvételre, valamint a Beatles is ott vett fel négy vagy öt dalt a Fehér Albumra. Nagy élmény volt!
Tudtatok nyugodtan dolgozni? Gondolom, a hely környéke is tele van turistával.
El sem tudod képzelni. A stúdió reggel kilenckor nyit. Én már nyolc órára ott voltam, hogy a tervezett tizenegy órás kezdésre mindent előkészítsek. A stúdió melletti legendás zebrán már akkor vagy negyvenen álltak sorba egy fényképért. Este negyed tizenegykor végeztünk, és még akkor is tele volt a környék. A recepciós annyit mondott, hogy éjjel-nappal ugyanez a helyzet.
Jól értettem, egy nap alatt feljátszottátok az anyagot?
Igen, így volt. Minden dalt háromszor vettünk fel, a lemezre a legjobban sikerült verzió került. Ha volt valami hiba, azt utólag kijavítottuk, illetve a Nowhere-hez, és a Lonely, Cryin’ Only-hoz utólag rögzítettem azokat a második gitár- és éneksávokat, amikkel koncerteken az egyik technikusunk segít ki minket.
Volt egy vendégetek is a lemezen. James Dean Bradfield a Manic Street Preachers-ből a Die Laughing-ban gitározott. Honnan ismeritek egymást?
James nagyon jó barátom, 1992 óta ismerjük egymást. Együtt turnéztunk Franciaországban. Tavaly egy napon léptünk fel Portugáliában egy fesztiválon a Manic Street Preachers-zel, akkor beszéltünk először a lemez terveiről. James kedvenc dala a Die Laughing, tehát adta magát a dolog. Pont tegnapelőtt beszéltem vele telefonon, nagyon tetszik neki a végeredmény.
A Greatest Hits lemez egy Official Bootleg címre keresztelt koronggal együtt került kiadásra, ezen minden albumról szerepel egy szám koncertverziója. Ami érdekes, hogy nem feltétlenül a legismertebb dalokból válogattatok. Honnan ástátok elő ezeket a ritkaságokat?
Teljesen igazad van, nem szerettük volna a legkézenfekvőbb dalokból összerakni az élő anyagot. Michael, a basszusgitárosunk a kezdetektől gyűjt mindent, ami a zenekarhoz köthető. Tehát ha például az A38-on lépünk fel, és a koncertről hang- vagy képanyag készül, Michael biztosan kér belőle egy másolatot. Otthon gyűjti és rendszerezi a magnószalagokat, DAT kazettákat, CD-ket, VHS kazettákat, és ezeknek a nagy részét már digitalizálta. Ezekből készített nekünk egy válogatást, amiből aztán a legjobbak felkerültek a lemezre.
Mi a helyzet a poszterekkel, fényképekkel? Michael ezeket is gyűjti?
Igen. Mindent, ami a zenekarral kapcsolatos. Ha például fellépünk egy fesztiválon, és a Therapy? neve felkerül egy pólóra, neki lesz belőle egy példány. De gyűjti a különböző országokban kiadott kislemezeket, promo anyagokat, stúdiókban felvett demókat, mindent. Mi pedig hálásak vagyunk érte, mivel ilyen alkalmakkor ez mindig kapóra jön, haha 🙂
Egy Therapy? könyvhöz nagyszerű illusztrációkat találhatnátok, vannak ilyen jellegű terveitek?
Igen, a könyv anyaga már készül. Simon Young-gal dolgozunk rajta, akinek ismerősen csenghet a neve, ha olvasod a Kerrang! magazint. Eredetileg októberre terveztük a kiadását, a Jawbone Publishing oldalán lehet majd a részleteknek utána nézni. A vírus miatt ez a dátum lehet, hogy csúszni fog… A zenekar harminc éve alatt annyi anyag összegyűlt, amivel több könyvet is meg tudnánk tölteni. Michael-ben az a csodálatos, hogy ha van szabad ideje, akkor átnézi és rendszerezi az archívumot.
Melyik sorlemezed ajánlanád valakinek, aki meg szeretne ismerkedni a Therapy? munkásságával?
A Troublegum-ot. Talán az az album, ami a legjobban összefoglalja a zenénket. A gitár, a basszusgitár és a dob is nagyon jól szól rajta, tele van dallamokkal, és a dalszövegek is nagyon jól sikerültek. Tökéletesen megmutatja, mennyire sokrétű a zenénk. Egy Suicide Pact vagy egy A Brief Crack of Light egy teljesen másfajta zenekar benyomását keltené.
Neked melyik a kedvenc Therapy? lemezed?
Még mindig az első! Annak ellenére, hogy a számok nem annyira jók rajta, a hangzás sem kiemelkedő, és a dalszerkezetek is elég kezdetlegesek… Abban az időben Észak-Írországban alig vettek fel lemezeket, ha jól emlékszem összesen két stúdió volt az egész országban. Hónapokon keresztül gyűjtöttük rá a pénzt a suli és a kezdő állásaink mellett. Már az hatalmas dolog, hogy az a lemez megszületett, és hogy elérhető lett világszerte. Ha nincs meg az az első lépés, akkor nincs Troublegum, nincsen Cleave, tehát mindig is ez marad a kedvencem. Mintha egy régi fényképet néznék, ami visszavisz egy gyönyörű korszakba, és ami folyton boldogsággal tölt el.
Mit szerettél volna akkor elérni a zenekarral?
Imádtunk zenélni, ezért egy idő után mindannyian beköltöztünk Belfast-ba. Tudtuk, hogy nincsen rocksztár kinézetünk, és hogy valószínűleg sosem lesz. A mai napig meg vagyok döbbenve, amikor zenészek karrierről beszélnek. Mi mindig csak a következő kis lépést látjuk magunk előtt, csak arra összpontosítunk. Talán pont a kisvárosi észak-ír hátterünk miatt. Hogyan adhatnánk ki egy kislemezt. Ha az megvolt, hogyan adhatnánk ki egy lemezt. Hogyan játszhatnánk egy helyi koncerten. Ha sikerült, már azon gondolkodtunk, hogyan juthatnánk el Dublin-ba koncertezni… Nagyon jó barátok voltunk. Tudtuk, hogy nem vagyunk punk, nem vagyunk grunge, nem vagyunk sehová besorolhatók. Három egyszerű srác voltunk, akik mindent meghallgattak! Hardcore noise rock-ot, popzenét, elektronikus zenéket, heavy metal-t, és ezek mind mentek a mixerbe. Soha nem volt ötéves tervünk, nem voltak hosszabb távú ambícióink, mi csak játszani akarunk. És talán ezért van egyben a zenekar még ma is. Számomra teljesen megdöbbentő volt, amikor fesztiválokon azt hallottam több zenésztársamtól, hogy a koncertezést szükséges rossznak tekintik, hogy egyszerűen utálnak turnézni. Csak azért viselik el, hogy lemezeket adhassanak ki. Lehet, hogy számunkra azért olyan nagy dolog utazni, mert egy kis országból származunk, és alig vártuk már, hogy világot láthassunk.
Ki tudsz emelni egyetlen eseményt az elmúlt 30 évből, amire a legbüszkébb vagy?
Van Belfast-ban egy legendás hely, az Ulster Hall. Egy nagyobb hely, 2500 ember fér be. Olyan zenekarokat láttam ott fellépni fiatalon, mint a Metallica, a The Jesus and Mary Chain, a The Smiths, vagy a The Human League. Az első koncertemet is ott láttam, a Siouxsie and the Banshees lépett fel. Imádtam őket! Már kapunyitáskor ott voltam, hogy az első sorból nézhessem végig, úgy szorítottam a korlátot, mintha az életem múlna rajta, hahaJ Minden apró részletet megfigyeltem, elvarázsolt az erősítőkön a fény, a pulzusom az egekben volt. Amikor otthon 1992-ben elkezdtünk sikereket elérni a Nurse-szel, felléphettünk az Ulster Hall-ban. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor először léptem a színpadra a beálláskor. Eszembe jutott az én első koncertélményem, és baromi büszke voltam, hogy aznap este lesznek ott fiatalok, akik miattunk szaladnak majd a korláthoz kapunyitás után! A mai napig az egyik legnagyobb élményem!
A Nativity in Black talán az egyik leghíresebb feldolgozáslemez, Ozzy-val vettétek fel rá az Iron Man-t. Hogy sikerült felkerülni a lemezre? Találkoztatok Ozzy-val a felvétel során?
Éppen Koppenhágában léptünk fel a Pump House-ban, pont a beállás előtt ért el telefonon a managerünk. Annyit mondott, hogy Sharon Osbourne szeretné, ha Ozzy-val felvennénk az Iron Man-t. Az hittem csak szívat. Mondtam neki hogy persze, intézzük, de most mennem kell, mert kezdődik a beállás. A zenekarban Michael a metal rajongó, elmondtam neki, amit a telefonban hallottam. Ő hívta vissza a managerünket, megkérdezte tőle, hogy ez egy rossz vicc volt csak? Kiderült, hogy teljesen komoly a dolog. A koppenhágai koncert után volt két szabadnapunk. A kiadó átreptetett minket Londonba, ahol már lefoglalták a stúdiót Chris Tsangarides producerrel. Fyfe, az akkori dobosunk egyáltalán nem ismerte a Black Sabbath-et, ezért az egyik technikusunkat elküldtük, hogy szerezze be a CD-t, hogy Londonba menet megtanulhassa a dobtémát. Az volt a terv, hogy Londonban egy nap alatt felvesszük a dobot, a basszusgitárt és a gitárt, aztán Michael-lel átrepülünk Los Angeles-be, ahol Ozzy-val és Terry Date-tel felvesszük az éneket és a háttérvokált. Fyfe nyilván nem készült fel rendesen, ezért a dobokra ment el a nap nagy része, Michael és én este tízkor kerültünk csak sorra. Ozzy annyit kért, hogy amikor felvesszük az éneket, akkor rajtunk kívül más ne legyen a stúdióban. Délben megjelent, elkezdett énekelni, Terry Date annyit kért tőle az első felvétel után, hogy vegye le a karkötőit, mert éneklés közben annyira gesztikulált, hogy az ékszerek csörömpölése bezavart. Másodszorra tökéletes lett a felvétel. Amikor kijött, mondtam neki, hogy mennyire örülünk, hogy együtt dolgozhatunk, és hogy mennyire hatalmas dolog, hogy másodszori nekifutásra tökéletesen felénekelte a dalt! Ozzy annyit mondott, hogy volt 20 éve rendesen begyakorolni, hahaJ Utána felvettem a háttérvokálokat, olyan Therapy?-s, kiabálós stílusban. Teljesen szabad kezet kaptunk, Ozzy azt mondta, csináljunk a dallal amit szeretnénk. Tehát az egész egy szürreális élmény volt. A felvétel előtt egy nappal tudtuk csak meg a dolgot, villámgyorsan Londonba kellett repülnünk a hangszeres részek miatt, és egy hét múlva elutaztunk Los Angeles-be csak azért, hogy az éneket felvegyük. Ennek ellenére nagyon boldog vagyok, hogy sor került rá. Amikor a fiam elkezdett zenét hallgatni, megkérdezte, hogy kicsoda Ozzy Osbourne, mivel hallotta egy Post Malone dalban. Elmondtam neki, hogy egyszer én is énekeltem vele, haha 🙂
Van pár feldolgozás a lemezeiteken, amikről talán sok Therapy? rajongó sem tudja, hogy ezek nem a saját szerzemények. Gondolok itt az Isolation-re, vagy a Diane-re.
Szerintem az Isolation nem ilyen, már elég sokan ismerik az eredetit, pláne mióta kijött a Joy Division film. A Diane tényleg ilyen, sokszor a mai napig hallom, mennyi tetszik valakinek a szöveg, amit írtam hozzá.
Ki az az előadó, akitől mindenképp szeretnél majd egyszer feldolgozni?
Az egyik kedvenc dalom a Shot By Both Sides a Magazine nevű New Wave zenekartól, amit rögzítettünk a Disquiet lemez felvétele során. Még nem adtunk ki. Illetve Michael egyik kedvenc zenekarától, a Venom-tól is vettünk fel egy dalt, a Possessed-et, tehát van pár meglepetés az archívumban. Az Isolation és a Diane azért sikerültek ilyen jól, mert teljesen áthangszereltük őket. Az Isolation eredetileg egy szintipop szám, amiből egy keményebb hangvételű rock dalt csináltunk, a Diane pedig egy hardcore punk szerzemény, amit vonósokkal adunk elő. Tehát ha legközelebb kiadunk egy feldolgozást, azt hasonlóan szeretnénk átdolgozni.
A Paradise Lost az egyik interjúban a Therapy?-t nevezte meg a legviccesebb zenekarnak, akivel valaha együtt turnéztak. Honnan ismeritek egymást ilyen jól?
A Paradise Lost Icon című lemeze a Troublegum-mal egy időben jött ki, sok német fesztiválon léptünk fel együtt. Nagyon jól kijöttünk egymással, ha végeztünk a koncertekkel, általában hozzájuk mentünk át lazulni. 1995-ben Dél-Amerikában is együtt turnéztunk. Alice Cooper, Megadeth, Faith No More, Therapy? és Paradise Lost. Egy stadionturné volt. Mivel a Paradise Lost kezdett, és közvetlenül utánuk mi léptünk fel, ezért általában már délután kettőre végeztünk a munkával. Utána együtt söröztük végig a délutánt és az estét, csodálatos emberek!
Rajtuk kívül milyen zenekarokkal szerettél még nagyon turnézni?
Volt egy kéthónapos turnénk a Helmet-tel és a The Jesus Lizard-del, mindkét zenekar munkássága hatalmas befolyással bír a Therapy? zenéjére. Már ez első napon kiderült, hogy nem csak a zenéjük fantasztikus, de emberileg is csodálatosak. A szabadnapokon is folyamatosan együtt lógtunk. Aztán az 1994-es francia turnénk a Manic Street Preachers-zel is hasonlóan jól telt, akkor adták ki a The Holy Bible című lemezt. Már nagy nevük volt Japánban és az Egyesült Királyságban, a kontinensen viszont még csak ismerkedtek velük, ezért elvittük őket előzenekarnak egy háromhetes francia turnéra. Ott lettünk igazán jó barátok. Harmadikként pedig egy belfast-i zenekar jut eszembe, a LaFaro, akik sajnos már nincsenek együtt. Hasonló zenét játszottak, mint a Bleach korszak idején a Nirvana. A basszusgitárosuk, Herb ma egy Arvo Party nevű elektronikus zenekarban játszik, sokszor jön velünk turnézni, ő árulja a cuccainkat a koncerteken.
És ki azok, akikkel még nem léptetek fel, de szívesen turnéznál?
Ha fiatal, feltörekvő bandákról van szó, akkor talán egy brazil zenekar jut eszembe, a DEAFKIDS, vagy a Rainbow Grave. Ha mi lennénk az előzenekar, akkor legszívesebb a Queens of The Stone Age előtt játszanék, illetve a Killing Joke-kal lenne még hatalmas fellépni.
Több interjúban is elmondtad már, hogy Tarr Béla az egyik kedvenc rendeződ. Hogy ismerkedtél meg a filmjeivel?
A Sound Magazinban olvastam először a Sátántangóról, megkértem a feleségem, hogy ha legközelebb a HMV-ben jár, vegye meg nekem a DVD-t. A Sátántangó nem volt meg nekik, de a Kárhozat és az A londoni férfi igen. Ezeket megnéztem, és utána egyből megrendeltem a Werckmeister harmóniák-at. Nincs olyan dolog, amit ne szeretnék a filmjeiben. Imádom a szimbolizmusát, a filmek ritmusát, a zenéit, mindent.
Mit gondolsz, milyen esély van az őszi turnékezdésre?
A legfrissebb információ szerint talán szeptembertől újra lehet majd koncertezni, de csak a megfelelő távolság megtartásával. Ha őszinte vagyok, akkor mindketten tudjuk, hogy a Therapy? esetében ez nem működne jól, aki lejön a koncertünkre, az szeretne meginni pár sört a bárban, utána pedig énekelni és ugrálni fog. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy az A38-on egymástól másfél méterre állnak majd az emberek, miközben minket hallgatnak… Sajnos egyelőre ennyit tudunk. Amíg itthon ülünk, próbálunk minél többet a zenével foglalkozni, és reméljük, hogy minél előbb elkezdhetünk majd koncertezni!
