1981-82 tájékán Európában épp fénykorát élte a NWOBHM, Amerikában viszont az olyan bandák számítottak népszerűbb/legkeményebb csapatok közé, mint a Y&T vagy a Van Halen. Kaliforniában azonban kezdett éledezni egy fiatalokból álló új vonal, akiknek a bevált trend nem volt elég gyors, kemény és vad. Bár sok helyen ma is tartja magát a vélekedés, miszerint az első thrash metal lemez, és ezzel a nyolcvanas éveket meghatározó mozgalom elindítója is a Kill ’em All volt, ez nem állja meg a helyét. Létezett, illetve a mai napig is létezik ugyanis egy Exciter nevű kanadai banda, akik szélvész tempókkal és horzsoló riffekkel felvértezett dalaikat néhány hónappal korábban adták ki. Az Exciter debüt Heavy Metal Maniac ugyanis 1983. június hó 14. napján látott napvilágot, a Metallica első nagylemeze pedig csak néhány hetes késéssel, július 25-én került a boltok polcaira. Míg azonban az Exciter első anyaga gyakorlatilag légüres térbe érkezett, addig a Kill ‘Em Allt már az Egyesült Államok egész területén kiéhezve várták a friss hangzású metalra éhes rajongók. Ebben óriási szerepe volt a Lars Ulrich haverja, a későbbi Metal Blade főnök Brian Slagel által összehozott első Metal Massacre válogatáslemeznek és a Metallica már ekkor is legendás élő teljesítményének.
A legtöbb metal banda úgy születik, hogy pár gyermekkori cimbora vagy sulitárs nekiáll zajongani a garázsban, aztán idővel egyre komolyabb teljesítményre lesznek képesek. Ezzel szemben a Metallica létezése a Dániából 1980 augusztusában Kaliforniába keveredett 17 éves Lars Ulrich metal metalfanatizmusának és konokságának köszönhető. Az eleinte még profi teniszező papa, Torben Ulrich nyomdokaiba vágyó Larsnak elég volt egy 1981-es angliai nyaralás, valamint az összehaverkodás a Brit Heavy Metal Új Hullámának egyik legendájával, a Diamond Head-del ahhoz, hogy a teniszütő végleg a sarokba kerüljön. A dobcuccot már megismerő, de azon még távolról sem szakértőként játszó Lars már akkor kisütötte hasonlóan metal mániákus haverjával, a későbbi Metal Blade-guru, de akkor még csak fanzine-es Brian Slagel-lel, hogy amennyiben Larsnak sikerül összehoznia egy saját bandát, felteszi őket is az új LA csapatokat bemutató válogatás lemezre.
James Hetfield egy 1981-es újsághirdetésnek köszönhetően találkozott először az energikus dán tinivel. Az Obsession, Phantom Lord és Leather Charm zenekarokban már némi rutint szerzett gitáros egy-két próba alatt rájött, hogy Lars Ulrich zenei tudása a béka segge alatt van, így nem is akart tovább maradni a lelkes dán amatőrrel, de amikor az felvillantotta a válogatásalbumos lehetőséget, James meggondolta magát. Végül egy kölcsönkért négycsatornás TEAC cuccon rögzítésre került a Metallica első szerzeménye, a Hit The Lights, amelyben Lars dobolt, a bőgőt, az éneket és a ritmusgitárt pedig James Hetfield tolta fel. Ekkor még csak ők ketten alkották a csapatot. Szólósként egy „Fekete Schenker” becenévre hallgató, jamaikai akcentussal beszélő színesbőrű srác, Lloyd Grant vendégszerepelt a dalban, de ő végül hamar eltűnt a süllyesztőben. A Metal Massacre Vol. 1 – köszönhetően elsősorban a Metallicának, valamint az olyan csapatoknak, mint a Ratt, a Bitch, a Steeler vagy a Malice – óriási underground siker lett, így két évvel az 1982. június 14-én megjelent első kiadás után Brian Slagel egy második adagot is piacra dobott. Érdekesség, hogy a csapat neve tévesen Mettallicaként szerepelt az első kiadás borítóján.
A Metallica debütáló koncertjén, 1982. március 14-én azonban már nem Lloyd Grant gitározott, hanem egy Dave Mustaine nevű figura, akivel a Metal Massacre kanadai nyomása kedvéért újra felvették a Hit The Lights-ot, és akivel elkészült a négy dalt tartalmazó Power Metal demó, amit már a Hetfield-rajzolta, jól ismert logó díszített. A demó címét Ron McGovney adta, de a többiek megkérdezése nélkül, és ezen Lars rendesen ki is akadt. A korabeli rádiórockra, AOR-ra jobban gerjedő Ron McGovney basszer zeneileg nem igazán passzolt közéjük, de emberileg sem jött ki a piásan nagyon balhés Mustaine-nel, így a No Life ’Til Leather demó kiadása után, 1982. november 30-án koncertezett utoljára a Metallicával. Miután az Armored Saint basszer Joey Vera nem akart Ron helyére állni, a basszusgitárt 1982 legvégén Cliff Burton vette át, akit Brian Slagel ajánlata nyomán a Trauma zenekarával ismertek meg Larsék a Whisky nevű Los Angeles-i klubban. Mivel Burton csak abban az esetben volt hajlandó csatlakozni a Metallicához, ha maguk mögött hagyják a műmájerekkel teli Los Angelest, és felköltöznek San Francisco-ba, így lett belőlük Bay Area banda 1983 februárjában. Az akkor 21 éves Brian Slagel ugyan szívesen kiadta volna a Metallica debütáló lemezét, tőkéje azonban nem volt hozzá. Így egy New Jersey-beli lemezbolt, a Rock And Roll Heaven tulaja, Johnny Zazula és felesége, Marsha ajánlott fel nekik 1500 dollárt, hogy menjenek át e keleti partra, ahol további koncertlehetőségek mellett arra is mód nyilhat, hogy felvegyék a No Life ‘Til Leather és a No Remorse demók miatt már sokak által követelt első nagylemezt.
A tehetséges gitáros és gátlástalan frontember Dave Mustaine azonban csak eddig a pontig maradt az ígéretes bandában, főként ittasan különösen nehezen elviselhető természete miatt. A csapat és Johnny Zazula már azt is nehezen tolerálta, hogy Mustaine egy brooklyni koncert előtt súlyosan inzultálta a később Whitesnake gitárosként is ismertté vált Adrian Vandenberget, de a The Rods zenekarral közös miniturné során 1983. április 11-én egyértelmű lett, hogy Mustaine-nek mennie kell. Az ő helyére érkezett az Exodusból ekkor már valamennyire ismert fiatal Kirk Hammett, Joe Satriani tanítványát a csapat menedzsere, Mark Whitaker csábította át. A Metallica ekkorra már komoly rajongótáborra tett szert az undergroundban, demóik kézről-kézre jártak, koncertjeiket pedig óriási érdeklődés övezte. Sokat elmond élő teljesítményükről, hogy második koncertjükön kapásból az akkor már nagy névnek számító, két aranylemezzel büszkélkedő Saxonnak nyitottak.
Május 10-én a Metallica bevonult a rochesteri Music America stúdióba, hogy Paul Curcio-val felvegye a debütáló lemezt, amit a kiadók érdektelensége miatt Johnny Zazula direkt e célból alapított Megaforce lemezcége tervezett kiadni. Bő két hét alatt fel is rántották az anyagot, amely végül a Megaforce első kiadványaként 1983. július 25-én jelent meg. Az amerikai terjesztést a Relativity vitte, míg Európában a Music For Nations és a Roadrunner gondozta a korongot. A srácok eredetileg a Metal Up Your Ass címet szánták az anyagnak, Zazula azonban jó érzékkel lebeszélte őket erről, ahogy arról is, hogy egy vécécsészét tegyenek a borítóra.
A demós nóták mellett az anyag egyik érdekessége Cliff Burton basszusszólája volt, az Anesthesia (Pulling Teeth), amit eredetileg a koncertekre talált ki, hogy addig kicsit megpihenhessenek a többiek. Lemezen ez annak idején abszolút új dolognak számított. A fiatal csapatokat gyakran tapasztalatlanság ellenére a hangzás terén is sikerült időtállót létrehozniuk, a megszólalás (főként egy debütalbumhoz képest) ma is megállná a helyét. Az új verziót kapott Hit The Lights mániákus kezdőriffjétől a lemezt záró Metal Militia lábdobogásos effektjéig a tíz dal maga a metal. Másodikként érkezik a The Four Horsemen, mely sokáig a Metallica és a Megadeth közötti háború fő casus bellijének számított. Megírásában ugyanis kirúgása előtt oroszlánrészt vállalt Dave Mustaine is – a Jump In The Fire-ben, a Phantom Lordban és a Metal Militiában is benne volt a keze – , és így a dal eredeti címén, The Mechanixként felkerült az 1985-ben megjelent első Megadeth lemezre, a Killing Is My Business… And Business Is Good!-ra is. A Lars Ulrich pörgetéseivel induló Motorbreath a lemez egyik leggyorsabb, már-már punkos lendületű darabja, melyben a Motörhead hatása nem csak a cím miatt egyértelmű, a következő Jump In The Fire alaptémája pedig kissé rock and rollos, ami jó hosszú ideig szintén ezen a lemezen fordult elő utoljára a Metallicánál. Az (Anesthesia) – Pulling Teeth a lemez legkülönlegesebb darabja, lévén egy háromperces basszusszóló. Manapság sem épp szokványos az ilyesmi, a ’80-as évek elején pedig kifejezetten meghökkentőnek számított. A Whiplash elején Lars diktálja a tempót, majd kétoldalról berobban az a sikálós riff, amely a mai napig az egyik legmeghatározóbb Metallica nótává teszi ezt a dalt. A szikár, kissé száraz hangzás ehhez is csak hozzátesz, így a Whiplash is egy olyan thrash himnusz, aminek energikussága és féktelen vadsága hallatán mindenkinek tátva marad a szája még ma is. A Phantom Lord misztikus hangokkal indul, és a Whiplash pusztítása után visszavesz kissé a tempóból. Atmoszférája így is végtelenül baljós és komor, a középrészben hallható lassabb téma pedig azt is megmutatta, hogy ettől a zenekartól a féktelen riffelés mellett zeneibb megoldások is kitelnek, szintén előrevetítve mindezzel a Ride The Lightning muzikálisabb megközelítését is. A No Remorse a később is rendre előkerülő háborús témakör első megjelenése a Metallicánál, és természetesen szintén egy gyors darab. A Seek & Destroy a mai napig kihagyhatatlan részét képezi a Metallica koncerteknek, és talán elég is róla ennyi. A záró Metal Militia talán az egyetlen dal a lemezen, amely nem került be az örökérvényű Metallica klasszikusok közé, pedig egyáltalán nem rossz darab ez sem, sőt.
A Kill ‘Em All-lal a Metallica valami olyasmit alkotott, amihez foghatót addig valóban senki nem tett le az asztalra, egy meghatározó mozgalmat is elindítva egyben. A lemez megjelenése és sikere hatására gombamód kezdtek szaporodni a thrash csapatok, a Bay Area pedig a metaltörténelem egy igen fontos helyszínévé, egyben pedig fogalommá vált, melynek aranykorára könnyes szemmel emlékeznek vissza a thrasherek még ma is, hiszen számos mára klasszikussá érett csapat indult hódító útjára a környékről. Az igazi alapokat azonban, amelyre mindez épült, akkor és ott Kill ’em All címen préselték bakelitbe. A lemez megjelenését követő sikeres amerikai turné végére már érezhető volt, hogy valami elindult, és a ’84-es Ride The Lightning, majd a ’86-ban kiadott Master Of Puppets megszilárdították a ?etallica helyzetét, alapot teremtettek a nagy áttöréshez, amelynek totális kiteljesedését és csúcspontját az 1991-es fekete album jelentette. A cím nélkül kijött korong egészen döbbenetes magasságokba repítette a bandát csak Amerikában több mint 16 millió eladott példányával.
Pontszám: 8/10
Az együttes tagjai:
James Hetfield – ének/gitár
Kirk Hammett – gitár
Cliff Burton – basszusgitár
Lars Ulrich – dob
A lemezen hallható dalok listája:
01. Hit The Lights
02. The Four Horsemen
03. Motorbreath
04. Jump In The Fire
05. (Anesthesia) Pulling Teeth
06. Whiplash
07. Phantom Lord
08. No Remorse
09. Seek & Destroy
10. Metal Militia
