Dave Mustaine korábban úgy nyilatkozott a Metallicás éveiről, hogy akkoriban a bandában egyedül ő tudott zenélni. Nem voltunk ott a próbákon, így nem tudhatjuk füllentésről van-e szó, vagy Hetfieldék akkoriban valóban csak próbálgatták hangszereiket. Mindenesetre kikupálódtak, az egyszer szent. Ennek ellenére úgy tartom, hogy a ’80-as években a tengerentúli thrash brigádok technikai tudásban jóval előrébb tartottak, mint európai vetélytársaik. Főleg ugye a Bay Area színtér, így az Exodus, a Death Angel vagy az imént említett Metallica zenei tudásban köröket vert mondjuk a német thrash hordákra, akiknél akkoriban leginkább az ösztön és a nyers erő dominált. Így volt ezzel az 1981 óta funkcionált Sodom is. A gelsenkircheni banda vérbeli bányászthrash metalt tolt. Nem véletlen, hiszen a csapat vezetője, a bassuzsgitáros/énekes Tom Angelripper maga is bányászként kereste a betevőjét. Így nem csoda, hogy vájárkodás közben tele volt a töke, a felgyülemlett agressziót pedig a zene segítségével próbálta magából kiírni. A kezdeti időszakban a sátánista dalaik hallgathatatlanok voltak. Az első biztató jelek az 1987-es Persecution Mania albumon mutatkoztak, ahol picit már zenélni is megtanultak, a szövegekben pedig a sátánt a háborús témák váltották.
Bármilyen hihetetlenül hangzik, a német thrash trió 1981-ben alakult, és a ’80-as években átkozóik által a zeneiség antitézisének lettek kikiáltva. Viszont folyamatosan bővülő rajongótáboruk körében hamar kultikus pozícióra tettek szert. A bandát Thomas „Tom Angelripper” Such basszusgitáros, Rainer „Bloody Monster” Focke dobos és Frank „Aggressor” Terstegen énekes/gitáros hozta össze Gelsenkirchenben. A zenekar életre hozatala egy kétségbeesett kísérlet volt arra, hogy kitörjenek akkori munkahelyükről, egy szénbányából. Noha a banda valódi, működő egység lett, Bloody Monster helyét még 1982-ben az esseni Christian „Chris Witchhunter” Dudek vette át, aki iskolai zenekarai révén tett szert dalszerzői tapasztalatokra, így ő oktatatta a többieket, hogyan kell nótákat írni.
Két demót (Witching Metal – 1982, Victims of Death – 1984) követően nem mindennapi történettel kötöttek szerződést a Steamhammer kiadóval. Történt ugyanis, hogy a Sodom 1984-ben a Destruction-nel, az Iron Angel-lel és a Venom-mal Frankfurtban lépett fel, és a buli után Manfred Schütz, a kiadó tulajdonosa és életre hívója azzal ment oda hozzájuk, hogy „ti olyan rosszak vagytok, hogy egy csomó lemezt fogtok eladni.” Tény, hogy a korai időkben, de még a ’85-ös In The Sign Of Evil EP-nél és bizonyos értelemben az Obsessed By Cruelty debütáló nagylemeznél sem lehetett volna megmintázni a precíz zenészek szobrát róluk. A korszak bája, meg hát a Venomon nőttek fel, mondom én, de igazából kölykök voltak még, akik a thrash felfutása miatt a stúdióban kezdték igazán kitanulni a „szakmát”.
Mielőtt nekiálltak volna felvenni bemutatkozó anyagukat, az In The Sign Of Evil EP-t, két fontos változás történt a banda soraiban: Aggressort a Kreator vezér Miland „Mille” Petrozza ajánlására Josef „Grave Violator” Dominik váltotta, így a basszusgitár mellett az énekes szerepkörét is Tom Angelripper vette át. Első komoly sikerüket még ugyanebben az évben aratták, amikor 1985. december 28-án a belga Aalstban ezer néző előtt játszottak. Ezt a koncertet Black Equinox címmel kalózanyagként, a demókkal megspékelve jelentette meg tavaly az Omerta. Grave Violator azonban nem sokáig erősítette a Sodomot, mert a bemutatkozó lemezen, az 1986. május 9-én megjelent Obsessed By Cruelty-n már Michael „Destructor” Wulf (R.I.P.) kezelte a hathúros hangszert.
Az albumot gyakorlatilag kétszer rögzítették, és a kiadó hibájából mindkét verziót különböző területeken jelentették meg. Az első változat Berlinben, Destructorral és Horst Müller producerrel készült, de a felvétel minőségét a Steamhammer silánynak ítélte meg, és az összes dalt, valamint egy új nótát, az After The Deluge-ot a Nürnberghez közeli Hilpoltstein stúdióban, Bobby Bachinger producerrel és egy új gitárossal, Uwe „Ahäthoor”/„Assator” Christoffers-szel (aki a Darkness 1985-ös The Evil Curse demóján játszott) újravetették. Az eredeti, elutasított berlini felvétel véletlenül került piacra az Egyesült Államokban a Metal Blade gondozásában, és csak az európai Steamhammer kiadás tartalmazza a második verziót az After The Deluge-dzsal.
Az Obsessed By Cruelty rögzítésének végeztével Destructor kilépett, és a Kreatorba távozott (állítólag a Pleasure To Kill-hez nem volt köze, mivel egyetlenegy hangot sem játszott rajta, mindössze egy koncerten játszott velük), távozása pedig forradalmi változásokat eredményezett az addig lesajnált, komolytalannak vélt és cikinek titulált Sodom pályafutásában. Az ex-Widia bárdista Frank „Blackfire” Gosdzik belépésével hatalmas fejlődés és változás vette kezdetét a banda életében, új, magasabbra szintre lépett a zenekar. Blackfire győzte meg Tomot, hogy a thrash metal túllépett a Venom inspirálta horror, okkult, sátánista témákon, és inkább háborús, politikai és társadalmi tematikát fog át. A békeharcos Angelrippert érdekelték a különböző háborúk, így Frank számára nem volt nehéz feladat, hogy a Sodomot az új irány felé terelje.
Kooperációjuk első gyümölcse, az 1987 október 1-jén kiadott, háromszámos Expurse Of Sodomy EP már előrevetítette a fentebb taglalt változásokat, az 1987. december elsején megjelent Persecution Mania pedig egyértelmű bizonyítékául szolgált mindennek. Nem csak zeneileg és szövegileg volt fordulópont a korong, ez (valamint az Expurse of Sodomy) volt az első közös munkájuk Harris Johns producerrel, illetve ekkor született meg kabalafigurájuk, a gázálarcot viselő Knarrenheinz (a borítót Johannes Beck alkotta). Érdekesség, hogy a lemez egy napon jelent meg a Destruction Release from Agony albumával.
Mind a zene, mind a hangzás terén sokat fejlődtek. Az elsöprő brutalitást itt már igazán jó dalokba foglalták, szolgáljon erre bizonyságul a Nuclear Winter, a Christ Passion, a címadó dal, vagy a Bombenhagel, benne a német himnusszal, ami nevetséges módon később problémákat is okozott nekik. Az album érdekessége, hogy Harris Johns a szenzációsan sikerült Motörhead-feldolgozásban, az Iron Fist-ben (háttérvokál) és az imént említett Bombenhagel-ben (gitár) is közreműködik. Angelripper hörgése, a Harris Johns által kreált, erőteljes basszussal rendelkező hangzás, a dalok komor, sötét riffjei, Blackfire jól megírt szólói a totális keménység mellett egy igen félelmetes atmoszférájú lemezt eredményeztek.
Karrierjük további alakulásával mindannyian tisztában vagyunk, a Sodom Agent Orange albuma szintén nagyon jól sikerült, és a korai káosz lemezekhez képest egy kulturált, letisztult thrash zenét játszott, gyilkos riffekkel és jól megírt dalokkal. Kétségtelen, Tom Angelripper és bandája azon a lemezen hozta össze azt a zenét, amelyből még a mai napig is táplálkoznak. Véleményem szerint az aranykort a Persecution Mania és a Better Off Dead megjelenése közti éra jelentette, utána viszont totál kicsúszott Tom, valamint legénységének lába aló a talaj. A kilencvenes évek elején illetve közepén készített olyan anyagok, mint a Tapping The Vein vagy a Masquerade In Blood, sajnos a közepes szintet is csak nagy jóindulattal érik el. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy azóta nem születtek kiváló lemezeik, én mégis úgy érzem, hogy amit ezzel az anyaggal akkor lefektettek, azt már sosem fogják felülmúlni.
Pontszám: 8/10
Az együttes tagjai:
Tom Angelripper – basszusgitár/ének
Frank Blackfire – gitár, vokál
Chris Witchhunter – dob, vokál
A lemezen hallható dalok listája:
01. Nuclear Winter
02. Electrocution
03. Iron Fist (Motörhead feldolgozás)
04. Persecution Mania
05. Enchanted Land
06. Procession To Golgatha
07. Christ Passion
08. Conjuration
09. Bombenhagel
https://www.youtube.com/watch?v=-c2lfq5qsT8
