Mi az, amit egy bevezetőben el lehetne mondani egy olyan műfajteremtő együttesről, mint a Judas Priest, és esetleg az újdonság erejével hat bárki számára is? Gyakorlatilag semmi. A metál műfajt hallgatók nagyrésze a tagcseréket is fejből sorolja el, az albumokról nem is beszélve. De még a fémzenét nem feltétlen kultiváló emberek számára is biztosan feldereng valami, ha elindul a Breaking the law, vagy a Painkiller. Polgári foglalkozásomban is, amikor alapvetően jazzkedvelő főnököm megkérdezte, hogy milyen koncertre megyek, a zenekar nevének említése után boldogan újságolta, hogy két Judas lemez is található a gyűjteményében, mert akkora hatásuk volt a zenei életre, hogy egyszerűen kötelező darabok. Ne is menjünk bele hát a wikipédiáról/fejből összeollózott információhalmazba, hanem térjünk rá, közel hat évtized után mennyire rozsdásodott a metálvilla.
Spoiler: semennyire.
Na de. Helyszín: felezett Papp László Budapest Sportaréna, ami alapvetően remek választás, leszámítva egyetlen egy dolgot, ami az este (és sok más itteni koncert) legnagyobb negatívuma: Ha csak a fél küzdőtér kerül megnyitásra, az állójeggyel rendelkező zenekedvelőknek fájdalmasan lassú a lejutás. Az egyetlen lépcső előtt háromszor önmagába visszakanyarodó emberkígyó kínos lassúsággal vánszorgott lefelé. Erre igazán érdemes lenne valami megoldást találni, mert az előzenekarról könnyen marad le az ember, ahogy történt velem is. (Tudom, tudom, mentem volna korábban)
Na de. Ennyit a fanyalgásról, hisz fél kilenc magasságában a War Pigs felvezetése után a lehullt a színpadot takaró Priest albumborítókkal díszített lepel (Ami így is tele volt, mi lesz, ha megérkezik a 20. lemez!?) hogy aztán gyors egymásutánban leradírozza az arcunkat a You’ve Got Another Thing Comin’, Metal Gods, Breaking the Law hármas. Nagyjából százharminchét százalékban lehetett a kezdésből tudni, hogy ezek a bőrszerkós „nagypapák” simán letagadhatnának fejenként 20 évet a korukból. A legkritikusabb pont minden Judas koncerten Rob Halford hangja, illetve, hogy mennyire bírja az a hang szuflával. A Metal God mindamellett, hogy az évek folyamán okosan kiépítette azt, hogy adott dalokból mit bírnak még a hangszálai, és mi az, amit inkább a közönségre kell bíznia, láthatólag hallhatólag kirobbanó formában volt. Ráadásul az okosan felépített (amúgy teljes életutat átölelő) setlist is kifejezetten ezt segítette elő. A fentebb említett hármas után érkezett három lassabb (Már ha lehet lassúnak nevezni Judas dalt) szerzemény, ahol Halfordnak volt ideje kicsit „megpihenni”. Külön pacsi a Desert Plains-ért, ami azért nem egy gyakran előszedett darab a repertoárból, de jó volt élőben hallani. A „pihenősebb” etap után aztán mintha mindannyian felpattantunk volna az ominózus motorra, (mely szokás szerint tiszteletét tette a színpadon a ráadás alatt) gyorsult az iram, és érkeztek a kötelezően megejtendő slágerek a közönség örömére, hogy aztán a rendes játékidő katarzisát a Painkiller foglalja tökéletesen keretbe. Az ezután következő három dalos ráadást (Electric Eye, Hell Bent for Leather, Living After Mindnight) már játszhatta volna egy Blaha aluljáróból előszedett úr, ponchót viselve pánsípon is, az se tudott volna rontani az összképen.
57! év és tizenkilenc album után a Judas Priest töretlen lendülettel képviseli azt a stílust, melyet maguk hoztak létre, és ha a belengetett huszadik albummal is ellátogatnak hozzánk (ami igen esélyes a koncert végén felbukkanó „The Priest Will Be Back” feliratból) akkor mindenkinek jó szívvel javaslom, hogy ne felejtsen el jegyet váltani.
További Judas Priest képeket IDE KATTINTVA, az előzenekar Jelusickről, pedig IDE KATTINTVA találtok.
Fotók: Pásztor Csaba
