Úgy érzem, a Csinos Szobalányok együttes a mai napig is az egyik legalulértékeltebb formációk egyike. Mondjuk ilyen névvel nem is csodálom (haha). Viccet félretéve, sajnálatos módon én se nagyon ástam bele magam az egyébként terjedelmes munkásságú formáció zenéjébe, annak ellenére, hogy fanatikus módon kultiválom a dallamosabb, főleg 80-90-es évek rockzenéit. A Pretty Maids Rodeo című dalával nálam inkább az egyslágeres bandák sötét gödrébe esett, viszont most, hogy eljött ez a koncert, kicsit felfrissítettem az emlékezetemet, leporoltam virtuális lemezgyüjteményemet, majd max hangerőre tekertem a Future World / Jump The Gun anyagokat, és a következőt kérdeztem magamtól ideges hangon: “Haver, te miért vagy ekkora hülye?”
Néhány perc önsanyargatás után tudatosult bennem, mekkora dalok születtek a zenekar közel 40 éves pályafutása alatt, melyeknek egy részét remélhetőleg a szóban forgó budapesti látogatásuk során is elmuzsikálnak nekünk. Ennek reményében támadtuk be Kieron kollégával a Barba Negrát azon a rideg keddi estén.
Sajnos egyből egy rossz hírrel kell kezdjem, mert sikerült lemaradni az estét nyitó Amberjack-es srácok bulijáról. Pontosabban szólva, az utolsó daluk utolsó fél percére értünk be. Azért is kellemetlen érzés, mert igyekszem mindig megnézni az előzenekarok koncertjét. Nem egyszer fordult már elő, hogy a support vitte a show-t a főbanda elől, bár őszinte leszek, ebben az esetben nem hinném, hogy ez megtörtént volna.
Hallottam már a srácokról, és abból a pár másodpercből úgy tűnt, hogy fasza kis blues-os rockot tolnak, egyenesen a 70-es évek rockjának cigarettafüsttel és Hammond-hegyekkel körbevett szentélyéből. Storm című nagylemezükbe belehallgatván úgy tűnik, van is némi igazság a fentebb írtakra. Tök jó kis kocsikázós rock.
A szokásos fél órás átpakolás alatt felmértem a terepet. A merchpulttól nem igazán voltam elragadtatva, viszont a tény, hogy a közönség soraiban az egészen fiataltól az idősebb metalfejekig mindenki jelen volt, igazán jó érzéssel töltött el. Tudtam, hogy ez egy kulturáltabb esemény lesz, és mivel félházról is csak jóindulattal beszélhetek, azt is tudtam, hogy végre látni is fogok valamit, haha.
Az átszerelés után egy sejtelmesebb intro és indult is az éjszakai powervonat. A Sin Decade futurisztikus hangulatú refrénjével irgalmatlan erős kezdésnek bizonyult a soron következő, csordavokálos, zakatolós riffekkel megküdött
Running Out-tal egyetemben. Már a korai lemezeken is éreztem az őserőt, ami így élőben talán még inkább átjött.
Az egész koncertet iszonyat vastag hangzás jellemezte. A köpcös Ken Hammer szerintem a stílus egyik legbetyárabb gitárosa. A kiöregedett rocksztár imázs néha megmosolyogtató, de abszolút helytálló.
A Running Out után következett a klasszikus We Came To Rock, mely igazi PM sláger gyanánt billogként pörköli beléd a 80-as évek legemlékezetesebb pillanatait (Dio-Europe-Accept és társai). Ronnie Atkins énekes hangjából az évek során ugyan szépen lassan kikopott az érc, de egyébként még mindig hatalmas rocktorok. Egy grammnyi hamis hang sem jött ki belőle a bulin.
Nagy szerepet kaptak az AOR-osabb szerzemények is, lásd Rodeo, Waiting For The Time, Please Don’t Leave Me. Előbbit nagyon vártam. Ha definiálnám kellene a Rodeo című dalt, azt mondanám: A Pretty Maids Enter Sandman-je.
Jó volt hallani élőben is, hatalmas nosztalgiahadjárat let úrrá rajtam (Ken Hammer gitárszólója a mai napig is
hidegrázós), mint ahogy az utána következő Waiting For The Time hallatán is. A John Sykes féle Please Don’t Leave Me feldolgozást mondjuk nem igazán értettem. Abszolút kilógott a sorból az R-Go – Szeretlek is meg nem is hangulatát idéző dallamaival. Egyébként akadt 2-3 dal a repertoáron, amiket egyszerűen nem értettem, miért kerültek fel. Ilyen volt a korábban említett Please Don’t Leave Me, a Clay, illetve az újabb koraszakos Little Drops Of Heaven. Valamiért ezeket a dalokat nem bírom befogadni, de nem gond, ez már az én bajom.
A bugyidobálós dalok mellett még nagyobb örömömre előkerültek a poweresebb nóták is, mint például a Kingmaker, melynek Fear Factory-t idéző lábdobtémája a maradék hajamat is leszedte. Vagy akár a neoklasszikus jellegű, speedesebb alapsláger, a Future World, illetve a Stratovarius/Sonata Arctica páros erősebb időszakát idéző Pandemonium. Itt külön ki kell térjek Allan Sorensen dobos megabunkó játékára. A Royal Huntot is megjárt verőember a Mikkey Dee féle powerdobolás iskoláját prezentálta nekünk a bő másfél órás játékidő alatt. A toronymagasra installált gigamenő piros cintányérokat pedig kikérem magamnak. Kiváló.
Az erélyesebb nóták után ismét érkezett egy PM sláger az aranykorból a Love Games formájában. Amúgy hasonlóságot vélek felfedezni bizonyos Lord dalok és PM slágerek között. Atkins és bandája gondolom, nem kis hatással volt Erős Attiláékra.
A ráadás etapjában hallhattuk a fentebb említett Kingmakert az újabb korszakos Kamelotot idéző Mother Of All Lies-zal egyetemben, majd az első lemezen található középtempós, menetelős Red Hot And Heavy-t, aminek hallatán rögvest takarodnék a gyárba targoncázni.A karácsonyi egyveleg “Merry Jingle” hatásos és vicces zárásként hatott.
Az már biztos, hogy gyakran fognak pörögni a PM lemezek a lejátszómban. Jó az a banda. Amúgy érdemes odafigyelni a dán metal szcénára, hiszen olyan bandákat adott, mint a Mercyful Fate/King Diamond páros, a Volbeat, Wuthering Heights, Hatesphere, Raunchy, Royal Hunt, és hát nyilván a mai írásom lényege, a Pretty Maids.
Reméljük, megtartják jó szokásukat, és mihamarabb visszatérnek.
Kellemes Ünnepeket!
Cikk: Bütch
Képek Kieron
További fotók IDE KATTINTVA!