Kiválónak ígérkező koncert-özönre készültem szombat este: várt a Tribute To Heavy Metal Fesztivál a Wigwamban, ahol legendás heavy metal bandákat idézett meg öt vérprofi zenekar, név szerint a Vortex (Megadeth), Keepers Of Jericho (Helloween), a Motörhand (Motörhead), a Meltdown (Judas Priest) és az Iron Maidnem (Iron Maiden). Aki ott volt, csodálatos élményekkel lett gazdagabb, aki lemaradt, sajnálhatja, de mindenkit vigasztalhat a tudat, hogy a teljes műsort rögzítették és dvd formában elérhető is lesz az anyag. Remélhetőleg minél előbb.
Manapság egyre nagyobb teret hódít, sőt, hovatovább külön műfajjá növi ki magát a tribute. Ennek keretein belül a zenekarok a világ zenei életének nagyjai előtt hajtanak fejet, tisztelegnek megannyi zseniális zenész és művük előtt. Mint oly sokszor, a tribute esetében is akadnak fanyalgók, akik kétségbe vonják az irányvonal létjogosultságát. Számomra nevetséges ellenérvekkel állnak elő, például, hogy mennyivel könnyebb egy már befutott zenekar sodrásvizén elevickélni, mint saját dalokkal próbálkozó, kezdő zenekarként befutni. Arról az apróságról elfeledkeznek, hogy tribute zenekarként alkalmasint többszörösen meg kell küzdeni a rajongók kegyeiért, hiszen folyamatosan ott van a már jóformán minden sikert elért “anyazenekar”, mint összehasonlítási alap, a – bizonyos esetekben – nem kis számú konkurens zenekarról nem is beszélve. Ezen kívül, ha jobban belegondolunk, a minőségi tribute zenélés komoly szerepet vállal a zenei nevelés terén, hisz ebben az őrületes zenei dömpingben lassan már generációk nőnek fel úgy, hogy egy-egy ikonikus zenekar vagy zenész említésekor üres tekintettel bambulnak csak ránk. Nem mellékes tényező az sem, hogy – bár imponáló, ahogy egyre több és jobb koncertre van lehetőségünk eljutni – az igazán nagy sztárcsapatok csak ritkán, vagy egyáltalán nem jönnek el kis hazánkba, hogy élőben élvezhessük a legendás dallamokat. Ha pedig mégis összejön egy-egy szuperkoncert, sokak számára egyszerűen megfizethetetlenek a jegyárak. Mindezek alapján szerintem a tribute zenélésnek igenis van létjogosultsága, sőt, a már külföldön is általánosan egyre elismertebb magyar tribute zenekarok minőségi, hiteles előadásai minden tiszteletet megérdemelnek.
Ennek volt ékes példája szombat este.
A másik rossz hír az volt, hogy a Vortex már végzett és minden visszajelzés szerint baromi jó bulit csináltak. Na és ugye, ki ne szeretne (szeretett volna!) élőben jó kis Megadeth-nótákat hallani, ráadásul kiváló előadásban? Ezúton is megkövetem a srácokat, és biztos, hogy ha legközelebb alkalmam nyílik rá, megnézem-hallgatom őket.
Helloween-dalokat, remek hangulatot teremtettek és láthatóan ők maguk is rettentően élvezték a koncertet. Világi Zoltán énekes kicsit elfáradhatott a végére, úgyhogy a Future World alatt alaposan megénekeltette a közönséget, hogy aztán megújult erővel pörögje végig az utolsó számot, mely alatt két roppant csinos, ápolónőnek öltözött táncoslány is kényeztette a nagyérdemű vizuális központját.
Rövid átszerelés után aztán színpadra lépett a klasszikus trióban felálló Motörhand. Habozás és kímélet nélkül csaptak a mocskos rock’n’roll közepébe. Horti (Hortobágyi Gábor) dobos gyilkos iramot diktált, de valahogy ezeknek a srácoknak ez meg sem kottyant. Az ember lánya csak állt és lesett ki a fejéből, ahogy egymás után robbantak elő a jobbnál jobb Motörhead-nóták feltartóztathatatlan – de sajnos nem végtelen – áradatban. Kérem szépen, volt itt – a teljesség igénye nélkül – Born To Raise Hell (egy csinos
hölgy vokalista részvételével), aztán Killed By Death és Overkill, no meg Sacrifice és persze, az elmaradhatatlan Ace Of Spades. A nagy zenei élvezkedés-fergeteg közepette egy visszatérő gondolat keringett a fejemben, hogy mégis, hogy a fészkes fenébe lehet ennyire lazán, néha már szinte álmatag mozdulatokkal ilyen virtuózan gitározni, ahogy azt Kató Csabi művelte. Egyetlen picit gyenge pontja volt a műsornak, a hangosítás, illetve azon belül is az énekek hangereje. Ugyanis amikor Tommy (Soltész Tamás) énekes-basszusgitáros kiereszti a recsegő vadállatot a torkából – szőkés feje és szemtelen fiatalsága ellenére -, teljesen Lemmy-jelleget ölt. Na az ő hangjából bőven elbírt volna még a fül néhány decibellel többet, Csabi vokálozása pedig inkább csak látványelem maradt.
Még szinte fel sem ocsúdtunk a Motörhand tempója, lendülete, energiája okozta kábulatból, alig pár mondat váltása és néhány sörkortyintás után újfent a színpadhoz szegeződtünk – ezúttal a Meltdown kezdte, vagyis inkább folytatta a kápráztatást. Szédületes volt, amit produkáltak a fiúk. Ahogy Vörös Gabi a koncert előtt nem sokkal adott interjújában jelezte is, döntően a “British Steel” albumról válogatták össze a műsor elemeit, köztük természetesen a Breaking The Law-val, ami az egyik személyes kedvencem is. Sok-sok Halford énekelte szám hallgatása után nehéz elképzelni, hogy valaki mástól is ennyire jól essenek a Judas-nóták – nos, Szatmári Zoltán “Szatyi”-nak ezt maradéktalanul sikerült elérnie. Az egész zenekar virgoncan, könnyedén, láthatóan a zene iránti legmélyebb alázattal és rajongással játszott, megérdemelten kivívva az eseményen megjelenő Tim “Ripper” Owens maximális elismerését is. Az egyetlen apró elégedetlenségem itt is az ének hangosítása volt, egy ilyen hang igazán megérdemelte volna, hogy kellő támogatással szárnyalhasson, teljesen betöltve teret, fület, lelket. Ezzel együtt, ha nem tudtam volna, hogy lesz még egy, hasonlóan jónak ígérkező zenekar, hát kérem, őszintén szólva, talán sírva fakadtam volna, hogy vége a Meltdown koncertjének, annyira csodálatos volt. Igazán jó lenne, ha gyakrabban lehetne a srácokat színpadon látni, ezt minél több embernek látnia-hallania kell!
Aztán jött az utolsó dobás, az Iron Maidnem. Ők is impozáns műsort válogattak össze erre a kivételes estére, igyekeztek a legütősebb számokat eljátszani, de még egy ilyen hosszabb show-ba is képtelenség ennyi nagyszerű dalból úgy mazsolázni, hogy valakinek a kedvence ki ne maradjon. Így járt most Steew, aki a Running Free-t hiányolta (ahogy én Motörhand-éktől az English Rose-t :)), de cserébe megannyi nagy slágert kaptunk, Fear Of The Dark-tól The Number Of The Beast-en át Aces High-ig, Trooper-rel, Two Minutes To
Midnight-tal megfűszerezve. Az összhatás lenyűgöző volt. Abban is mindenki egyet értett, hogy gyakorlatilag a zenekar csinálhatott volna, amit akart, Kiss Zoli teljesítménye egy, a Maidnem-nél klasszisokkal gyengébb produkciót is bőven elvitt volna a hátán. Félelmetes hangja van Zolinak, mesteri módon is bánik vele és nem mellesleg frontemberként is fantasztikusan működik. A műsor legvégén egy orbitális Run To The Hills-t kaptunk a sok “vissza-vissza” kiabálásért, és azt hiszem, kellemesen fáradtan és mindenképpen csodálatos élményekkel gazdagabban konstatálhattuk: hoppá, mindjárt hajnali 3 óra…
