Az átlagos nyugdíjas már nem vágyik sokra. Becsületben, munkával ledolgozott élete után már csak pihenne, utazna, unokákra vigyázna, esetleg a konyhakertben gondozná a paradicsompalántákat, vagy csak a tévé előtt ülve várná kedvenc sorozatát. Ehhez képest van olyan hetven éves, aki 15 kilós bőrszerkóban, motoron érkezik a színpadra a koncertjén, és 90 percen keresztül énekel olyan erővel mintha csak 20 éves lenne. Na Ő Rob Halford, Ő maga a Heavy Metal. A Heavy Metal pedig jött, látott és győzött hétfőn a Budapest Arénában. Megint.
Nyolc óra előtt egy kicsivel a szűk félházig telt Arénába berobbant a legendás Glenn Hughes vezette The Dead Daisies. Ki-ki döntse el maga mennyire jó párosítás egy Daisies-Priest, szerintem azért elfértek egymás mellett. A szupergrupként üzemelő csapat, amúgy simán elbírna egy önálló koncertet is, amire már volt is példa, és ígéreteikhez híven jövőre talán lesz is. Szűk 45 percesre mért szettjük azért bőven hagyott még kívánnivalót maga után, már ami a tartalmat illeti. A klasszikusabb amcsi-ausztrál vonalon mozgó csapat igazi örömzenélést mutatott be, de aki ismerte őket nem is várhatott mást. A hangulatot rendesen felhúzták, csak amilyen hamar elkezdődött, olyan hamar vége is lett a bulinak. A korábbi Purple, Whitesnake tagokból álló zenekar azért már csak nevek alapján is nagyobb volument érdemelt volna, de ez az este nem róluk szólt. Ennek ellenére amit kellett hozták. Tökös, feszes rock n roll úgy ahogy csak nagy öregek tudják.
A Black Sabbath-ot tartják a Heavy Metal műfaj megalapítójának. Van némi igazság benne, de ha a világon igazán elterjedt irányzatról beszélünk mint Heavy Metal, akkor az csakis a Priest nevéhez fűződik. Iker gitárok, dupla lábdob, magas hangszínű férfi ének, sokszor az addig használt zenei korfontzónától messze eltérő tempók. Sőt ha tovább akarunk menni, nem csak a Heavy Metal de a speed és power metál is itt gyökerezik, sőt a thrash alapjai is innen táplálkoznak. Egy szó mint száz, a Judas Priest a rock zene történelmének egyik alapvetése. A 80-as években minden belőlük indult. Mindenki kicsit olyan akart lenni mint ők. Ezzel a tudattal pedig nem várhattunk mást a hétfői koncerttől mint egy igazi zenei időutazást. 
Ebbe az időutazásba talán csak a hangosítás rondított bele picit. Sajnos az Aréna nem élőzenére van kitalálva. A fém katlan inkább visszhangzik, mint sem a jó akusztikájáról híres. Így nem is tudták a technikusok azt a hangerőt megadni a zenekarnak, amivel nekik szólni kéne. Hátrébb már picit halkabb volt a sztori, míg a magas ének és gitár szólók elnyomták Scott Travis hihetetlen dob játékát, és Ian Hill tűpontos basszusát. De ez legyen a legnagyobb gondunk, mert amit viszont a zenekartól kaptunk az ismét életre szóló élmény volt.
Nem először láttam már a Judas Priestet, de ilyen kirobbanó formában még sosem. Sokadszorra tapasztalom idén, hogy egy két túlhajtott zenekarnak azért jót tett az a másfél – két év kényszerszünet amit a Covid okozott. Feltöltődve, újult erővel vágtak ismét bele a turnézásba. A fáradtabb hangú énekesek jobban szóltak, volt ideje a hangjuknak regenerálódni. Halfordon is nagyon meglátszott a pozitív hatása a pihenőnek. Négy éve szinte minden szám között kijárkált a színpad mögé oxigénért, hogy valamennyire bírja az extrém magas énekeit. Most aligha kétszer tűnt el fél percnél tovább.
A másfél órás műsoridő nem mondható extra hosszúnak, viszont annyira precízen volt felépítve, hogy egy pillanatig nem hagyta megpihenni az ember hallójáratait és szemét. Azon gondolkoztam a buli alatt, hogy mikor lesz már két perc szünet, ahol amíg kikérem az újabb italom nem maradok le semmiről sem. De mindig valami olyan dal vagy vetítés jött, ahol muszáj voltam figyelni, lábat járatni, bólogatni, így a büfétől is hátra-hátra kacsingattam a színpad felé és alig vártam, hogy megkapjam a kólám, és mehessek vissza.
A nyolcvanas évek angliai ipar világához felépített színpadkép, csak egy plusz adalék volt ahhoz, hogy az amúgy is brutális zene csak mégbrutálisabbnak tűnjön. Szinte érezni lehetett az Albion fémkohászataiban csattogó acél hangját, szénbányákban csikorgó csillék vaskerekét. A fémet, ahogy rádnehezedik, lenyom és a súlyával fogva tart. Az egész ködös, füstös életérzést, amiből az angol kispolgár szabadulni akart, amiből a Heavy Metal ereje kiemelte őt, egy-egy fárasztó munkanap után. Szemed előtt lehetett látni, ahogy a hétköznapok átlag embere, pénteken munka után átveszi az ünnepi bőrdzsekijét, magára rakja a láncokat és az első sarki bárban összegyűlve a zenegépben elindítja a Breaking The Law ikonikus dalát. Ahogy végig folyik a sör a pulton, miközben hangosan száll az ének, hogy: Feel as though nobody cares if I live or die So I might as well begin to put some action in my life..
Na pontosan ezt a feelinget sikerült tökéletesen elhozni a Judas Priestnek. A fiatal, a régebb óta fiatal, és a kevésbé fiatal egyaránt megkapta azt az életérzést amiről a Heavy Metal szól. A szabadságot, az őszinteséget, a feszültség levezetést és a brutális keménységet.
És, hogy mennyire volt kemény? Kiba***ttul. Akik ott voltak, már úgy mesélik majd a gyerekeiknek: Fiam, az életben két dolog igazán kemény. Nagyapád kerítésszaggató szilvapálinkája, meg a Judas Priest.
Fotók és cikk: Pásztor Csaba, Kieron
