A pop-punk, mint egy zenei irányzat elnevezés előszőr a ’70-es évek végén került a köztudatba, ekkor a Tom Petty and the Heartbreakers zenéjét illették ezzel a jelzővel. De ne induljunk ennyire koránról. Ha a ’90-es évek végén, ’00-es évek elején (Itt 1990-re és 2000-re gondolok, nem 1790-re és 1800-ra az majd akkor, ha valaha írok cikket Joseph Haydn munkásságáról) bárkinek nekiszegezték a kérdést, hogy melyik a kedvenc pop-punk (skate punk) előadója, az esetek nagyrészében a válasz az Offspirng, Green Day, Blink-182, Sum41 négyes valamelyike volt. A zenéje mind a négy bandának könnyen emészthető, és olyan mindenki által átérezhető témákat jár körbe, mint: szerelem, fiatalság lázadás. Nem csoda hát a nagy népszerűség, azonban ahogy az mindig is lenni szokott, ez sem tartott örökké. A 2000-es évek közepén az emo mint stílus és szubkultúra kezdte el átvenni a képzelt népszerűségi dobogó legfelső fokát, majd a 2010-es évek beköszöntével mindkét stílus eltűnt a nagyközönség érdektelenségének süllyesztőjében. Ez nem azt jelenti, hogy a fent említett négy zenekar a purgatóriumban ücsörögve várta a csodát, és a dalszerzést is hanyagolták, egyszerűen csak a nagy lendület, ami felvitte őket a csúcsra egyszer csak megszűnt, ők pedig kapálózó prérifarkasok voltak a szakadék felett „JAJ” táblával a kezükben.
Tartott ez egészen a 2020-as évek elejéig, amikor a rap műfajból kiakolbólított Machine Gun Kelly úgy nem döntött, hogy kiad egy pop-punk lemezt. Az ő munkássága bár valóban egy elképesztően megosztó jelenség, kétségkívül hozzájárult ahhoz, hogy a pop-punk mint stílus újra előtérbe került, és az ezt játszó zenekarok ismét érezhetik azt a bizonyos lendületet. Igen ám, viszont a fentebb említett könnyed témákat nem biztos, hogy ugyanolyan hitelességgel adja elő öt, lassan az ötvenhez közelítő zenész, mint pár frissebb zenekar, akiknek tagjai fiatalabbak, mint… mint mondjuk maga a Sum41.
Így aztán a stílusuk másodvirágzásának közepén, 28 év 8 stúdióalbum és több mint 15 millió eladott lemez után, a 2024 Január 16.-án jelentette be a kanadai csapat, hogy végleg szögre akasztja a gitárt. Szerencsére ennek kivitelezése nem egyik pillanatról a másikra történt, hanem egy több mint egy évig húzódó világkörüli búcsúturné, illetve egy a banda életútját is összefoglaló dupla lemez keretein beül (Heaven :x: Hell). Ezen koncertsorozatból szerencsére minket sem felejtettek ki, így november 12.-én bevetettem magam a Papp László Budapest Sportarénába, hogy megtekinthessem, mennyire tudja a Sum41 megmozgatni az embereket egy utolsó táncra. De mielőtt ez megtörténhetett volna, a brit Neck Deep vállalkozott arra a hálátlan feladatra, hogy megkísérli bemelegíteni a közönséget. A 2012-ben alakult ötösnek ez akár egy jó kiugrási lehetőség is lehetett volna, hiszen a stílus kedvelőinek tömege előtt mutathatták be a tudásukat, de ahogy elnéztem az ekkor már bő háromnegyedig megtelt arénát, nagyjából akkora sikerrel tették, mintha a Dimmu Borgir elé Halász Juditot illesztenénk előzenekarnak. Ezen az estén senki nem az újra vágyott, hanem a nosztalgiára. Ráadásul a hangzás sem volt a barátjuk, visszhangos és torz volt az a bő negyven perc, amit a színpadon tölthettek.
Majd 20:45 körül felcsendült az örök klasszikus AC/DC-től T.N.T. taktusai (vajon ezért kell jogdíjat fizetni?) a szám háromnegyedénél aztán lehullt a színpadot takaró leple, és felbukkant a Sum41, hogy utoljára megugráltassa a budapesti közönséget. A kanadaiak nem bíztak semmit a véletlenre, a Motivation, The Hell Song, Over My Head (Better Off Dead) hármasnál jobb felütést nehezen tudtak volna összehozni. Az itt már (küzdőtéren) abszolút teltház értékelte is az erőfeszítést, rég voltam olyan aréna koncerten, ahol a teljes közönséget ennyire megmozgatta volna egy banda. És ugyanezen narratíva maradt is innentől a fellépés teljes ideje alatt. Deryck Whibley-ék nem bíztak semmit a véletlenre, egy teljes pályafutást átívelő válogatáscsokrot kaptunk tőlük, a „rendes játékidő” alatt olyan slágerekkel, mint a Fat Lip, Noots, We’re All to Blame, illetve az összeborulva éneklős Walking Disaster, With Me kettős. Ráadásul hogy a súlyosabb fémzenét kedvelők se maradjanak ki a jóból, egy kis Slayer (Raining Blood) és Metallica (Mater of Puppets) is elhangzott. Itt szeretném közbeszúrni, hogy ha Mr. Whibley-nek esetleg még nincsenek tervei a visszavonulás utánra, egy Metallica tribute zenekart nyugodtan alapíthatna, amilyen jól tudta hozni James Hetfield hangszínét. Az első (feldolgozásokkal, illetve egy dobszólóval együtt) huszonöt számos etapot lezáró Still Waiting után jött a szokásos levonulás, majd a ritmusos visszataps után a Summer, Waiting on a Twist of Fate, In Too Deep hármas, ahol már csak a katarzis a megfelelő jelző az uralkodó hangulatra. Azoknak, akik azonnal elindultak a kijárat felé, amikor a hangfalakból felcsendült Sammy Davis Jr-tól az I’ve Gotta Be Me szeretném a következő jótanácsot adni: Az előadás nem ért véget, amíg a lámpát fel nem kapcsolták! Viszont vagy a ruhatárban való sorbaállást akarták kikerülni az emberek, esetleg mindenki nagyon szerette volna elérni az egyes villamost, mert amikor a második ráadás búcsúja megkezdődött, már igen nagy üres hézagokat lehetett felfedezni az addig tömött küzdőtéren. A színpadon lévők ettől cseppet sem zavartatva adták elő tényleges utolsó budapesti SUM41 dalt: So Long Goodbye. És mennyire kellett ez a második ráadás! Az első 28 dal (nagyrészt) önfeledt tombolása után, ez a csendes megnyugtató elbocsájtás. Mert bármennyire akarjuk egy zenekar karrierjét örömmel búcsúztatni, azért mindig ott a kesernyés íz. Hisz lehetett volna azért még egy album nem? „We always knew that it’d comes to this” énekelte Deryck, csak nem tudtuk, hogy ennyire hamar jutunk el ide.
De az elkerülhetetlen szomorúságot félretéve, és objektíven tekintve: A Sum41 tökéletes időzítéssel és kivitelezéssel vitte végig (és viszi egészen január 30.-ig) a búcsút. Utána pedig úgy tekinthetnek vissza az életműjükre, mint akik inkább befejezték, amikor érezték nincs már több, minthogy önmaguk paródiájává váljanak.
