Emlékezni mindig jó, még akkor is, ha az emlékek bizony fájdalommal járnak. Tegnap este (április 3.), születésnapjának előestéjén az A38-as Hajón egy fantasztikus bulin emlékezhettek az egybegyűltek Írország legnagyobb gitárosára, Gary Moore-ra. Bizony, a brit rockélet egyik legnagyobb gitárbűvölője ma lenne 61 éves. A Nemzetközi Gary Moore Fanclub által tegnap este szervezett emlékkoncerten fellépett a 2012 őszén alakult Run For Power zenekar, melynek soraiban olyan nagyszerű hazai rock muzsikusokat találhatunk, mint a tavalyi emlékkoncerten is fellépő gitáros, Vámos Zsolt, vagy hazánk egyik legkiválóbb rock énekese, Kiss Zoltán. Vendégként pedig fellépett a gitáros testvére, Cliff Moore és Henrik Freischlader is az A38 Hajón. Gary ma ünnepelné tehát 61. születésnapját. Ünnepelné, azonban 2011. február 6.-án végleg itt hagyott minket. Illetve dehogy végleg, hiszen csodálatos gitárjátéka, mesteri dallamvilága kitörölhetetlenül belénk ivódott. Mit is tehetnék ezen a napon, mintsem, hogy elővegyem a Mester utolsó ízig-vérig rocklemezét, az 1989-ben megjelent After The War korongot…
Kétségtelen, hogy a „húrok ura”-nak (Lord Of The Strings) legjelentősebb rockzenei kiadványa az 1987-es Wild Frontier album volt, melyről mi is külön megemlékeztünk a KlasszikuShock című műsorunk egyik adásában. Mint tudjuk, egy nagyon sikeres lemez után nem könnyű a folytatás. Számtalan előadó/zenekar vált hírtelen tanácstalanná, a siker mázsás súlyként telepedett a vállukra, egyben görcsössé téve a szerzői vénájukat. Felesleges nevekkel szolgálni, tucatjával tudnátok felsorolni kedvenceitek elbaltázott lemezeit. Gary-ben is felmerült a kérdés, hogy folytassa-e a Wild Frontier hagyományait, vagy esetleg erőltesse tovább az ír/kelta népzenei hagyományokat? Mindenesetre Neil Carter billentyűssel 1989 januárjában Dublinba utazott és két hónapon keresztül a próbateremben munkálkodtak. Az ötletek szivárogtak is szépen a muzsikusok kobakjából. Igen ám, de azon kapták magukat, hogy a Blood Of Emeralds című dal kivételével az összes tétel kísértetiesen hasonlított az előző lemez dalaihoz. Márpedig a gitármágusnak önmaga másolásától hányingere támadt. Végül aztán három és fél hónap alatt készült el a lemez, azonban szünetekkel együtt ez kilenc hónapot vett igénybe. Gary Moore mellett az alapzenekar -Neil Carter-billentyűs hangszerek, Bob Daisly- basszusgitár, Cozy Powell-dob. Az After The War producere Peter Collins volt, aki a gitáros előző két albumának egyes dalain már munkálkodott, így többek között a Phil Lynottal közösen készített és a slágerlistákon az első öt közé jutott Out In The Fields nótán is. A már említett tagok mellé pedig olyan neves zenészek sorakoztak fel, mint Ozzy Osbourne (ő énekel a Led Clones című dalban), Simon Phillips dobos, Don Airey billentyűs, Sam Brown és Chris Thompshon vokalisták.
Amolyan intro-outro-ként szolgál a Dunluce első- és második része, ezek között találjuk az ír gitáros utolsó kilenc hard rock himnuszát (persze a lemez megjelenésének idején még nem lehetett tudni, hogy felhagy a rockzenével és pályafutását a továbbiakban a blues zenének szenteli). Ha sikerül túljutnunk a fújó szélből és helikopter zajokból álló hosszú intron (a CD-nek hála én ezt a track-et mindig túlugrom), akkor kezdetét veszi a vietnami háború borzalmairól szóló címadó After The War. A kemény, ám végtelenül dallamos dalban a főhős játéka mellett a billentyűjáték viszi a pálmát, de kiemelendő a kitörölhetetlenül fülbe mászó refrén is. A Speak For Yourself a lemez egyik legvadabb dala és ebben a dalban hallható az egyik legnyakatekertebb gitárszóló is. A nóta keménysége nem alaptalan, ugyanis a dal szövege az amerikai szülői szervezetek ellen irányul, amelyek nem akarják elismerni a rockzene létjogosultságát. Emlékezzünk csak vissza, az ilyen szervezetekkel a W.A.S.P. frontemberének, Blackie Lawless-nak is folyamatosan meggyűlt a baja. Egyébként, ha csak a refrénben is, de itt hallhatjuk a korongon először Ozzy Mester jellegzetes orgánumát.
A gyors nóta után a Livin’ On Dreams képében következik számomra a lemez csúcspontja. Nem tehetek róla, imádom a megnyugtató melódiákat. Ez a dal pedig roppant könnyed harmónián vonaglik keresztül. Mondanivalójában pedig egy igazi önarckép Gary gyermekéveiről. Milyen Belfast utcáin felnőni, bandázni a haverokkal, kannás bort piálni, olcsó, sodort cigit szívni (na semmi ajzószer ám, ugyanis Gary Moore egyike volt azon kevés rockzenészeknek, akik sosem nyúltak a drogokhoz). Érdekes, hogy a legelvetemültebb Ozzy-fanok közül is csak kevesen tudják, hogy kedvencük énekel a Led Clones című dalban. De nem ám csak itt-ott vokálozik egy kicsit, hanem itt abszolút ő a szólista. Pedig ez a dal akkoriban elég nagy port kavart, mert valójában ez egy gúnydal, a zenekarok között akkoriban elharapózódott Led Zeppelin klónozások miatt, legfőképp kihegyezve a Kingdom Come csapatára, akik annak ellenére, hogy dalaikban kétségtelenül ott bujkál a Led Zep hatás, nyilatkozataikban azt ecsetelték, hogy ők bizony sosem hallgatták Robert Plant-ék dalait. Na ez Gary Moore-nál kicsapta a biztosítékot, így született meg a Led Clones, ami zeneileg mi más is lenne, mint egy Led Zeppelin kópia. Érdekesség, hogy a dalt lezáró gyönyörű vonós részben egy rövid pillanatra, a Who Lotta Love örökérvényű riffjét is becsempészik. A hét és fél perces The Messiah Will Comes Again instrumentális blues zenéjével kilóg a lemezről. Bezzeg, ha akkor tudtuk volna, hogy a következő évben már a Still Got The Blues érkezik a gitáros zsenitől. Na de, hát nem tudtuk! Mindezt egybevetve, csodálatos szólóknak lehetünk fültanúi. Az elmerengős dallamok után a Running From The Storm visszarepít minket a ’80-as éveket idéző dallamos hard rock világába. Cozy Powell kiváló játékával indul a This Thing Called Love, ami nem más, mint egy szőnyeget is felcsavaró rock and roll tétel. Sajnos ez a baby-zés nem áll jól neki. Felejthető darab. Pedig ezen a vonalon megyünk tovább a Ready For Love dallal, melyhez klip is készült. Bírom meg minden, de tőle szokatlan. Aki már épp könnycseppeket készült hullajtani, hogy ezúttal elmaradtak az ír/kelta népzenei hagyományok, annak remek élményt nyújt a Blood Of Emeralds. Írásom elején említettem, hogy ez az egyetlen dal maradt abból, amit dublini visszavonultságában Neil Carterrel közösen írt. Ezzel a dallal Phil Lynott emlékének áldoznak. A csontkemény riffekel, varázslatosan hömpölygő dallamokkal, síró gitárokkal felépített nyolc perces szerzemény igazi csúcspontja az albumnak.
Némileg visszafogott pontszámom a számomra túl hosszúra nyúlt blues-tétel, és a két-szerintem nem Gary-hez való lemez végén található daloknak köszönhető. Nem tudom Ti hogy vagytok vele, de én munkásságának csúcspontjaként értékelem a ’87-’89 közötti időszakot és azzal együtt a Wild Frontier és az After The War albumokat, ugyanakkor elismerem, hogy káprázatos tehetsége a blues zenéhez való kötődése után teljesedett ki. Ezek után lefekvéshez elő is veszem a Still Got The Blues-t…
Pontszám: 7/10
