Bizonyos körökben ciki ezt bevallani, én valahogy mindig kötődtem Ákoshoz. Voltaképpen a kezdetektől fogva követem Kovács Ákos zenei karrierjét. Nem fanatikus módon, de azon kevés népszerű magyar előadók közé tartozik, akiknek ha kicsit megerőltetem magam, talán mindegyik nagylemezének fel tudom sorolni a címét az elmúlt tíz évből, és még talán konkrét dalokat is tudok mondani róluk. Sőt, kövezzetek meg, még a Bonanzás korszakából is bejöttek bizonyos témák. Persze a rockos megoldásai nekem is jobban melengetik a szívemet. Szólókarrierje során egyszer sem vetette meg a keményebb hangzást, már az Indiántánc és a Beavatás albumain is fellelhetőek voltak vagányabb motívumok, Az 1998-as Ikon azonban már egyértelműen a rock/metal mezsgyéjén haladt át. Nem véletlen, hogy a mai napig szeretem azt a lemezt. Ezt a vonalat a Hűség lemezzel főhősünk még tovább fokozta. Elég sok dalban jelen van a torzított gitár, de tempók tekintetében is sokkal pörgősebb az album. Húzósabbak az alapok, és az egészet tekintve is sokkal dühösebb, komorabb a Hűség. Volt ugyan neki egy vers-hangjáték albuma, de A hét parancsszó nem tartozik a zenés darabok közé, így igazából az Új törvény albumon szűrhetjük le, hogy Ákos megtalálta-e az utat, amit régóta keresett.
A lemezt frizura- és logóváltás előzte meg, ami miatt némi félsz is úrrá lett rajtam. A koncertlemezektől is azért ódzkodok, mert tudom, hogy az adott kedvenceim egy fényes korszakot zárnak le azzal, a folytatásban meg jön valami új, valami egészen más. Október 30-án hasonlót éreztem, amikor a megjelenés napján az MCD zeneáruház pénztáránál sorban állás közben nézegettem a borítót. Ákos minden egyes új lemezéhez kitalál magának valami szerepet. A teljesség igénye nélkül volt ő már érzelmes hippi, festett arcú indián vagy esetleg Neo a Mátrixból. Ezek a szerepek pedig hol erősen, hol kevésbé a zenei koncepciót is meghatározták. Szintén nagy változás az Új törvényen, hogy Ákos zenészei teljes vérfrissítésen mentek keresztül, fiatalos rock és pop arcok kerültek mellé, akiket egyszerűen hihetetlen módon kevert bele a turmixba. Az eddigi szürke, egysíkú dobtémák helyett Bánfalvi Sándor (Wall Street, Neck Sprain) révén markáns, hasító keménységet kaptak a dalok, Kékkői Zalán gitáros (Rushing Snails, Psycho, Smith and Session) pedig az acélosabb hangzást hozta meg a produkció számára.
A szövegvilág is átalakult. Az indiánsrác kultusza végképp eltűnt, az egyén többé nem csupán önmagával foglalkozik. A társadalomban élő személy, a felnőtt ember gondolatai ezek a versek. Küldetéstudatról és felelősségről szólnak a dalok, melyeket végig meghatároz a fiatalos, acélos forradalmiság. Design tervezőjét rászabadította a 2002-es esztendő Magyarországának közélete szempontjából kulcsfontosságú budapesti Terror Házára, ami a lemezének adott egy sokadik jelentést: korképet a máról és a múltról a jövőnek és a jelennek. Az épület nem politikai, hanem társadalmi szimbólumként jelenik meg. A forradalmás költő szerepe, a magyar költői hagyományra való tudatos rájátszás kiemeli az albumot a közéletből, az aktuális politikai megosztottságból. Ákos új időknek, új dalait vette lemezre.
Ákos nem az a fajta ösztönös, zsigeri művész, akiből a pillanat hevében törnek felszínre maradandó alkotásai. Sokkal inkább egy megfontolt, előre kiszámított, kegyetlenül maximalista előadó, akiben szüntelenül ott dolgozik a késztetés, hogy minden egyes produkciójával meghaladja az előzőt, és a közvetlen környezetét jelentő hazai piacon kiemelkedően színvonalasat produkáljon. Többet, nagyobbat, látványosabbat, precízebbet, extrábbat, mint mások. Ezt tette most is.
