Kamaszkorom óta rajongok a Portugália első számú zenei exportjának számító Moonspellért. Nem mellékesen egyike az első 10 nemzetközi bandának, akikhez ifjú koromban volt szerencsém (még anno 1999-ben, a másik örök kedvenc Kreator mellett a PeCsában). Annak ellenére, hogy átlagosan minden második lemezüket tartottam igazán jól sikerültnek, nálam mindig eseményszámba ment, ha kijött egy új anyag a luzitán farkasoktól. A rendkívül sápadtra sikerült 2012-es dupla cd-s Alpha Noir/Omega White után pedig izgatottan vártam, hogy kiadják azt a bizonyos “második lemezt”, amit valószínűleg gyakrabban fogok majd hallgatni a jövőben.

Már az elején kénytelen leszek egy kis fikázást megejteni, ugyanis az Extinct minden idők leggusztustalanabb Moonspell borítója. Elhiszem, hogy sok munka lehetett vele és talán bír is némi mondanivalóval, de lesz olyan, aki szeretne egy ilyen pólót hordani.? Szerintem Stevie Wonder sem venné fel még kutyasétáltatáshoz sem. Térjünk is át a hanganyagra:

Az Until We Are No More (Breathe) kiválóan egyesíti az eddigi gótikus/metal hangzású lemezeik sajátosságát a közel-keleti dallamokban és egyéb experimentális megközelítésben gazdag Sin/Pecado album témáival. Fogós refrén, szép dallamok, változatosság és minden, ami miatt szeretjük ezeket a holdkórosokat. A címadó, Extinct egy igen riffelős darab, mi több nagyon lendületes is. Fernando Ribeiro váltogatva használja azt a dallamos és hörgős énekstílust, ami miatt őt műfaján belül a legjobbak között tartjuk számon. Ricardo jól megtekeri a szólót, ügyesen igazítva a dal hangulatához. A Medusalem ugyancsak gitárcentrikusra sikerült, megfűszerezve egy kis arab dallammal. Ismételten ki kell hangsúlyoznom a gitárszólót, ugyanis meglepően ötletes. Utoljára talán a The Antidote lemezükön hallhattam hasonlóan jó munkát. A Domina egy szellősebbre sikerült dal, sok szólózgatással és ringató dallamokkal. Egy nyitottabb és igényesebb világban igazi rádiós sláger is lehetne. A Last of Us-ban akkkkooorrra Paradise Lost feeling van, hogy simán felférhetett volna a Draconian Times-ra. Nem kritizálásnak szántam, mi több ez a kedvencem, de nem lepett volna meg, ha maga Greg Mackintosh is besegített volna a dalszerzésnél. A Malignia elején igen meglepő az elektro-pop szinti, de jópofára sikerült. Sajnos ez az egész dalról nem mondható el, nem is hiszem, hogy élőben majd előkerül. Fernando pedig igazán megspórolhatta volna ezt a Marilyn Manson-szerű nyögdécselős “éneklést”, sokkal jobban áll a hajdan Langsuyar művésznévre hallgató művész úrnak, ha kiengedi a hangját. Gótikus romantikát és temetői hangulatot varázsol elénk a Funeral Bloom, amire tuti, hogy nagyot riszálnak majd a Moonspell koncerteket szívesen látogató Gótika Mónikák. Természetesen nekünk, férfiaknak a nagy örömére 🙂 Annak ellenére, hogy kissé kommersz, de nekem nagyon tetszik. A Dying Breed címre keresztelt dal olyan felemelő hangulatot áraszt, amit többnyire a lemezek legvégére szokás tartogatni, hogy a katarzis érzését keltse bennünk. Kimondottan szép, még egy megható klipet is el tudok képzelni hozzá. 1998-ban sok rajongónál kicsapta a biztosítékot a “bűnös” lemezük hangzása. Gondolom mára sokan lehiggadtak, de aki nem, az most tegye félre azt a gondolatot, hogy egy goth/dark metal banda lemezét hallgatja, és csak relaxáljon a The Future is Dark harmóniáira. Ugye milyen jó? Tökéletes befejezése lenne egy jól sikerült albumnak ez az igen optimista címmel megáldott szerzemény. Lenne. De sajnos a luzitánoknak sikerült egy olyan idétlen dalt rakni a lemez végére, mint a La Baphomette, amit legfeljebb egy deluxe kiadás bónuszdalai között látnék szívesen. Fernando sohasem énekelt úgy, mint aki az Oxford egyetemen végzett idegennyelv szakon, időnként hajlamos még rá is tenni egy nagy lapáttal az akcentusára (lásd: Vampiria). Nem mondanám pocsék darabnak, de sajnálom, hogy kinyírták a 8. és 9. dal által teremtett hangulatot, amelyek méltó záróhangjai lehettek volna a Kihalásnak.

45 perc. Ennyi bőven elég egy jó lemezhez, úgyhogy remélem az előző duplalemezes megoldás csak egyszeri kísérlet volt a zenekar történetében. Igazából a Seth Siro Anton által tervezett borítón kívül semmi rosszat nem mondhatnék az új Moonspell cd-ről. Sajnos a SepticFlesh-sel közös turné nem jut el hozzánk, de reménykedem, hogy sikerül elcsípnem őket a közeljövőben, az új albumot promotáló európai koncertsorozat második körében. Bravó!