Veszett mód dúl manapság a retro vonal, legyen szó akár zenéről, vagy filmről. Eme cikkben inkább a zenei kontextus, ami fontos lehet nekünk.Kinek mi a retro? Ez bizony egy bölcs és nehezen megválaszolható kérdés, azonban jelen esetben azt mondom, a 70-es, de leginkább a 80-as, 90-es években végbemenő zenei orgiák halmaza, mely egyaránt szól a fogós dallamokról, néha a hangszeres virtuozitásról, máskor az egyszerűségről, de leginkább az ezt átölelő zenei/vizuális atmoszféra szinte belélegezhető egységéről.
A tény, hogy a retro érzés az utóbbi időben reneszánszát éli, kifejezetten jó érzéssel tölt el, hiszen magam, és magamfajták sokasága él-hal egy jóféle nosztalgiabuliért, legyen az pop, rock, synthwave, metal, akármi.
A még nagyobb tény pedig, hogy tapasztalataim szerint ezeket a zenéket modern világunkban a metálarcok szeretik hallgatni, de nem utolsó sorban alkotni is.
A The Night Flight Orchestra ékes bizonyítéka a fentebb állítottaknak, hiszen a Soilwork frontember Björn „Speed” Strid hard rock/aor bandájáról beszélünk, ahol olyan zenészek muzsikálnak még, mint a szintén Soilwork-ből ismert David Andersson gitáros, illetve az Arch Enemy basszusgitáros Sharlee D’Angelo.
Őszinte leszek, én nem is hallottam még róluk korábban, ami rám nézve szégyen, mivel eléggé benne vagyok a melodikus rock dolgokban…no mindegy, „jó pap holtig tanul.”
Hála az égnek, Strid és legénysége a nem régiben kiadott „Sometimes The World Ain’t Enough” fenomenális anyagát jól megturnéztatják, így hát hozzánk is eljutottak, hogy megmutassák mi fán terem a jó partirock.
Az A38 hajón megrendezett táncdalfesztivált a belga Black Mirrors indította. A banda ismeretének hiányában valamiféle szintetizátoros metálra vártam, de mikor megláttam a színpadra felpakolt motyóikat, egyből leesett, hogy ez valami stoner jellegű lesz.
Sajnos az imént említett stílusú zenék többségével engem ki lehet kergetni a világból, de ezúttal nem hallgattam az érzelmeimre és megvártam, mi sül ki belőle.
Igazából egy tök hangulatos, olykor pszichedelikusabb vonalú, máskor tukkó kettőnégyekkel, Kyuss-os triolákkal operáló, esetenként Muse-os hangulatot idéző „sivatagisámánsztónergarázsrokk” kategóriába tudnám őket elhelyezni. (Ja, ezt most találtam ki.)
Szerintem, ami megmentette a zenekart a felejthetőségtől, az a frontlány Marcella Di Troia színpadi jelenléte, kisugárzása lehetett. A hölgy a Janis Joplin-Beth Hart iskola növendéke, ám hangjában nem az ércesség, hanem inkább a tisztaság dominál.
Tetszett a koncertjük, abszolút élvezhető volt, szimpatikusak is voltak, ám dalaik számomra nem többek, mint a tipikus csillagos sör, és piros mobiltelefon szolgáltató reklámjainak betétdalai.
Azt előre leszögezem, hogy a TNFO buliról csakis szuperlatívuszokban fogok beszélni, szóval erre a pár sorra elengedtem az objektivitást, bocs.
Fél órás átpakolás, majd fel is szállt a nosztalgiajárat. Tudni kell, hogy Stridék nem csak zeneileg hozzák a nyári Miami hangulatot, hanem imidzs téren is odarakják magukat. Pöttyös ing, lila öltöny, Hawaii ingek, stewardessek, pezsgő, neonfények, meg amit akartok.
Konkrétan egy elnöki különgépre szálltunk fel, és igen izgalmas partihangulat kerekedett.
A zenekar által alkotott muzikális kavalkád minden hétköznapi gondot elfeledtetett arra az erős másfél órára. A Kool and The Gang-től Phil Collins-son át a Journey-n keresztül a Totóig minden megvolt. Strid hatalmas orgánummal rendelkezik, amit örömmel kamatoztat is.
A Soilwork mogorvább göteborgi halálmetalja után igazi kuriózumként tekintek a frontember eme oldalára, illetve meg kell említsem Sharlee D’Angelo basszusgitárost is.
A Miami Vice Don Johnsonát idéző fehér öltöny, plusz a kalózokat megszégyenítő arc és az ehhez érkező basszusgitározás igen eklektikus pontját képezte a bandának, de ezt egyébként ugyanúgy elmondhatom az összes tagról. Mármint nem a kalóz kinézetet, hanem a profizmust.
Ami végleg feltette a pontot az i-re, az volt, amikor Strid a koncert vége felé rávette a közönséget, hogy kezüket a másik vállára téve vonatozzanak körbe-körbe a hajón. Ilyet hol látsz egy rockbulin?
Az új lemez dalai köré épített Intenzív repertoár egy percig sem tartalmazott üresjáratot, cserébe a jóindulattal félig megtelt hajó közönsége egyszerre ropta a bugit az őrült skandinávokkal egyetemben.
Számomra az est fénypontját a Doobie Brothers-t megszégyenítő „Paralyzed” képezte, ám a koncertet nyitó „Sometimes The World Ain’t Enough” is igen erősnek bizonyult a „Speedwagonnal”, illetve a „Turn To Miami”-val egyetemben.
Nem fogom felsorolni az összes dalt, de nagyon nagyot dörrent a „Can’t Be That Bad” is a korai Bon Jovi-t idéző témáival, vagy a tempósabb „This Time” Queen-es, néhol Deep Purple-t idéző hangulatával. Egyébként imádom, hogy a TNFO összes dalára egyből rá tudod vágni, honnan nyúlták.
A korábbi anyagokról olyan dalok kerültek elő, mint a gigarefrénes „Living For The Nighttime”, vagy a lájtosabb „1998”, illetve a funky jellegű zárótétel „West Ruth Ave”, melynek végén akkora éneklések mentek, szinte le is dermedtem.
Ez a banda és ez a koncert is úgy kellett a világnak, mint egy falat kenyér.
Na megyek lötyögni a diszkógömb alá.
Cikk: Bütch
Fotókért köszönet: Cseke Dánielnek: https://www.instagram.com/cseked/
