Érdekes érzések kavarodnak bennem miközben hallgatom a Words Of Blood nagyon friss, szinte még ropogós albumát, hisz pár napja látott napvilágot, hogy egy ilyen lerágott csont hasonlattal éljek. Alapvetően ez a ’90-es évek metalmuzsikája, nem sok értelmét látom modern metalnak titulálni, hisz ez a fajta groove alapú muzsika bő 20 éves. Plusz, a zenei alapok néha hard rock/heavy metal, megfejelve extrém vokalizálással. Ami számomra fura és némiképp értelmezhetetlen, az a megcélzott közönség. Egy olyan sajátos egyvelegét hallom az említett „modern” metalnak és neoklasszikus virgázásoknak némely dalokban, hogy kénytelen vagyok ’neoklasszikus groove metal’-nak nevezni, ami ugyebár elégé szürreális.
Tárgyalótermekben bizonyíték híján elvetik az érveket, tehát élek a lehetőséggel és mondandóm alátámasztásaképpen rögtön álljunk meg a második dalnál. Adottak a szaggatott, staccatto-s gitártémák, extrém vokalizálás, dallamos kiállások és az Yngwie lemezeken hallható szólózás. Nagy baj akkor lenne, ha ezt a boszorkányreceptet a fekete üstbe csupán behajigálták volna mindenféle sorrendet mellőzve majd kavarás nélkül feltálalják. Nem ez történik, hanem a végeredmény egy élvezhető lecsapódás, folyatva az analógiát, ízletes, magyaros. Maradjunk a második dalnál, a Legyen káosz-nál. Lebontva az extrém vokalizálást, figyelve csupán az alapokat, bármelyik Kalapács albumon elférne anélkül, hogy kilógna a sorból. Mélyebbre merülve a dalokba, némiképpen tisztul a kép, de teljesen nem fedi fel magát. Az előbb említett fura érzések x hallgatás után is megmaradnak, ami nem baj, hisz a zenét magáért kell szeretni, nem pedig a korlátok miatt. Ugyanez elmondható az Útvesztő-ről is. Szinte indokolatlan az üvöltés, maradjon a zenekar titka, hogy miért is használja.
Ugorjunk az album második felére, a Még nem fáj dalra. Számomra az album nagy pillanata, ehhez nem fér kétség. Van mondanivaló, a dalszerkezet kitűnő, fel van építve, van dinamikája, akár egy keretes szerkezetű vers. Megbújik benne a magyar dalokra jellemző pentaton dallamfonal, a dallamos mol skála, drámai feszültség. Egyszóval ez a dal egy csillagos 10-es. Mondjam, hogy: több ilyet fiúk? Á, nem. Ilyen dal nem születik megrendelésre, ez mélyről fakad, ahonnan az érzések: belülről.
Nehéz megfogalmazni, hogy mi az, ami számomra hiányzik vagy sok ezen a lemezen. Leginkább az, hogy pár helyen totálisan ellentétben van az alap a vokalizálással. Egyszerűen a játszott témák nem igénylik az extrém énekhangot…, mondja ezt az, aki death metal albumokon szocializálódott már zsenge gyerekkorától. Semmi bajom az üvöltéssel/hörgéssel, de pár helyen egyszerűen két síkon futnak a dalok: zenei alapok és vokalizálás. És az a baj, hogy a kettő nem találkozik. Hangszertudással semmi gond, hisz akár jazz-es szösszenetre is ragadtatják magukat, nem beszélve a kidolgozott szólókról, melyek dalok a dalban.
Végszónak megpróbálom összegezni. Ezen album egy Kalapács szerű power/hard alapokon nyugvó groove muzsika változatos vokalizálással. Bátran hallgassa meg minden olyan rock/metal muzsikát szerető, aki nem ódzkodik a néha szélsőséges (egyben indokolatlan) vokális munkától.