Előrebocsátom, hogy a Roadot a legreménytelibb magyar bandának tartom. Bár, lassan már kezdenek kinőni a reménység kategóriából. Nagyjából a 2008-as Aranylemez óta lehet kiforrott brigádnak tekinteni a Máté, Goya, Imi és Erik által alkotott négyest – azon az albumon már nagyrészt kialakult az igazi Road-hangzás. A csapatbemutatásra nem nagyon szeretnék kitérni, mert hát minek… Inkább megemlíteném, hogy Mátéékat a 2008-as Sziget óta ismerem személyesen is, autóinfósként engedtem őket egy órán át tiltott helyen parkolni, ezért pedig autogrammokkal, valamint egy durván órás kötetlen beszélgetéssel lettem gazdagabb, amiért azóta is örök hála nekik! – az meg, hogy Szigeten, amióta részt veszek a fesztiválon, első sorban tombolok rájuk, ettől függetlenül is igazán alap. Emellett a CrabJammel is játszogattunk tőlük nótákat, főként az első albumos Go!-t, a gitáros Szuszbácsinak is nagy kedvence a csapat, szóval a környezetemben nem csak én vagyok megfertőzve a négyes muzsikájával. Az új lemez már kb. egy hete szinte non-stop pörög nálam, és leginkább azt gondolom róla, hogy fél lépés hátra, és vagy öt előre. Ezt mindjárt kifejtem részletesebben.

Ismét a Bakeryben stúdióztak a “domoszlói kutyák”, ahogy Máté szokta nevezni a fiúkat, és valami döbbenetes soundot kalapált össze ott nekik Varga Pici – mintha nem is Magyarországon dolgoztak volna, hanem egy Los Angeles-i stúdióban, dollármilliókért. A gitárok olyan szinten harapnak, hogy a riffek a fejed viszik le, a dobsound is rendben van, és egyáltalán, minden arányosan van elhelyezve, él, lüktet szól az anyag – ebben talán szerepe van annak is, hogy a srácok egyben vették fel a dalokat.

Nagy ötlet volt a népzenés Intro, így kellemes meglepetésként ért a lágy hegedűszó után a Figyeld a kezét! szecskavágó nyitóriffje. Konkrétan leestem a székről – elvégre kokszon volt a hifi. Maga a nóta egyébként igazi Road-esszencia, kellően dallamos (Máté hihetetlen fogós dallamokat hoz) és kemény egyszerre. Az Emberteremtő koncerten nagyon fog működni szerintem – az éneket a verzében nem kicsit érzem Moby Dickesnek. A Nem elég címe akár Nem kell más II. is lehetne, még a szövegvilág is egészen hasonló; a hátrafelé tett fél lépés egy részének ezt a nótát tartom. Ettől még ugyanúgy működik, mint az első lemez címadója.

A Lehetnék…a lemez legjobb refrénjével bír (emellett kurva jó nóta), a Felpörögve pedig ismét bizonyságát adja a srácok ralimániájának (Visszahárom part II.). A derékból történő headbangelésre vehemensen csábító Mindig előtted elején érzem azt igazán, hogy mennyire imádom Imi és Goya gitározását, Erik pedig a magyar metal színtér egyik legjobb dobosa – változatosan, keményen, feelingesen, és piszok húzósan üt. Máté nem egy nagy torok, de piszok feelingesen nyomja a témákat, és furcsa módon azok az egész lemezen ragadnak a fülbe. Ehhez nem akármilyen érzék kell!

A Szájba-szájból egy eddig ismeretlen Road-arcot villant fel, legalábbis új elemnek nevezhető a srácok repertoárjában a hardcore-os szövegköpködés. Hogy egy Aranylemezes téma újragondolása is felkerüljön a negyedik sorlemezre, itt van a Megint nyár; így nézhetett volna ki a Római vakáció, ha nem bízzák a vendégzenészekre. A lemez leghosszabb tétele (az outróként is funkcionáló utolsó dalt leszámítva) az Egy kő lesz a jeled. Az elején lévő tuka-tuka témából nem következik a zeneileg nagyon laza és hiperdallamos refrén. Gitárszóló mellé kapsz jóféle tördelt riffeket, tipikus Road-elem, ezt iszonyatosan tudják, és jó a téma is. Hátravan még a két Ákos-feldolgozásból egy, az Utolsó hangos dal – a Mindenki táncol a koncerteken felcsendül, lemezre viszont nem jutott. A Szigetes bulin azt is hallottam, és azt kell mondjam, egyik dalnak sincs sok köze az eredetijéhez – ami egy átdolgozásnál kifejezetten pozitív. Átöltöztették, kemény, súlyos fémköntöst kapott, és így maximálisan illik hozzájuk. A záró Részeg ének érdekessége, hogy Máté egyes sorokat részegen énekelt fel a Bakery-ben (gondolom, Varga Pici nagy örömére – az alapkoncepció egyébként állítólag az volt, hogy az egész számban a Máté által illuminált állapotban felénekelt sorok szerepeljenek, de nyilvánvaló okokból szükség volt utómunkára. A tételben ismét főszerepet kap a hegedű, bár kis időre visszajönnek a srácok, hogy egy utolsó csapást mérjenek nyakizmaidra – mindenesetre, ha ez nem lesz ivóhimnusz, akkor a Sörivó vagyok is elmehet a lecsóba, hehe!

Amit még észrevételeznék, hogy abszolút nem fogták terjengősre a srácok a dolgot; bár eddig sem voltak jellemzőek rájuk a hosszú nóták, de itt a három percen túli dalok már epikusnak számítanak. Ugyanakkor tele van olyan számokkal a lemez, amelyek akár koncerten is bátran odatehetők a Ne mondd!, Olivazöld, Aki szabad típusú Road-überslágerek mellé. Bármelyik új nótát illesztik be a műsorba Mátéék, harapni fog, mint a pitbull. Varga Pici és hangmérnökei munkájára pedig nem találok szavakat: nagyon kevés magyar előadó albuma szól ennyire profin, ennyire nyugatian! Tényleg le a kalappal!

Talán legnagyobb magyar kedvenceim ezúttal sem okoztak csalódást, hanem leszállítottak egy faszán megdörrenő, óriási dalokkal telepakolt lemezt. Valamit ki kell találnom, hogy a november 12-i Pecsás bulin el tudjam csípni a srácokat, ha már voltam akkora madár, hogy kihagytam a tatabányai koncertet. Ez a lemez vitán felül az év legjobb magyar produktuma, amely csak a korábbi életműre való nyilvánvaló visszautalások miatt nem kapja meg tőlem a maximális pontszámot.

Ja, és mit is szoktunk kiabálni minden Szigeten? Ah, megvan… “NAGYSZÍNPAD! NAGYSZÍNPAD!”

9