A Whiplash szót hallva a legtöbb metalosnak a Metallica elsőalbumos thrash-gyilkolása ugrik be, félig jogosan, hiszen egy kiváló nótáról beszélünk. Létezett azonban egy thrash banda is ezen a néven, méghozzá nem is akármilyen zenével rukkolva elő. New Jersey-ből jöttek, és “a három Tony bandája”-ként is emlegették őket: Tony Portaro felelt a vokálokért és az agyahagyott speed/thrash riffekért/szólókért, Tony Bono basszusozott (2002-ben szívrohamban elhunyt), és Tony Scaglione dobolt, ő azonban 1986-ban elhagyta őket, hogy Lombardo helyére üljön a Slayer dobjai mögött a Reign In Blood turné hátralévő részére, így Joe Cangelosi érkezett a Whiplash-be. A szóban forgó albumon már őt hallhatjuk.

A Ticket To Mayhem című anyag a banda második nagylemeze volt, az első Power And Pain címmel látott napvilágot két évvel korábban. Nagyban hatott a banda munkásságára a Slayer és a Metallica, mint akkoriban szinte minden thrash-bandára. Elvégre 1987-et írtunk, tombolt a thrash-őrület, és a két zászlóvivő nagybanda sikere rengeteg fiatalt thrash zenekar alapítására ösztönzött.

A Roadrunner hitt a Whiplash-ben, nem is alaptalanul, hiszen elég jól kenték a srácok. Tony Portaro hangját talán a nagyon-nagyon korai Hetfield-éhez tudnám hasonlítani, némileg betegebb kiadásban, a riffelés és a szólók hamisítatlan, néhol kaotikus thrash-kompozíciók, Bono basszusa halkan, de szépen szól, viszont Joe Cangelosi néhol bántóan pontatlan dobsávjait igazán újravehették volna. Ez nem volt eddig túl hízelgő, belátom… de akkor mi a túrót keres ez a lemez, ez a banda a nosztalgia rovatban?

Egyszerűen meg tudom válaszolni a kérdést: akkora thrash-himnuszokat tettek fel erre a lemezre, hogy a fülem kettéáll, bárhányszor hallgassam is. A Perpetual Warfare a háború hangjaival nyitja az albumot, hogy aztán a ténylegesen nyitó Walk The Plank az arcodat vigye le! Elképesztően intenzív, jól felépített, nagy klasszikus nóta, egy örökérvényű thrash-riffre épülve. De ami ezután jön, még elképesztőbb, és abszolút nem várnál a nagy pusztítás után egy lírai dalt, viszont a Last Nail In The Coffin ezt adja meg. Akusztikus gitározás nyitja a nótát, Portaro pedig tiszta énekhangját csillogtatja, amit nyilván nem Diót megszégyenítően tesz, viszont a fület nem nem bántja, és piszkosul ott van benne a feeling! A dal végén pedig egy finom szólórész található, bár ekkor már picit bekeményednek a hangszeresek is, és egy Fade To Black szerű nóta kerekedik ki a dologból. Tíz pont!

A Drowning In Torment elején különösen bántó az összeakadó duplázás, és a pontatlan dob, a főriff viszont újfent kárpótol, akárcsak a verze, Portaro újfent magából kivetkőzve üvölt, hogy aztán refrénként ismét egy fogósabb énektémával ajándékozza meg a hallgatót.

Újabb definitív thrash nótával döngölnek tovább a New Jersey-i gyerekek, mely a Burning Of Atlanta címet kapta. A lemez egyik legerősebb dala, nem is tudnék egyebet mondani róla. Mondjuk egy iszonyat pontatlan dobfill a dal közepén ismét ront az összhatáson, de itt lesz végképp bizonyos, hogy Portaro nagyon tudott dalt írni, a lemez felét egyedül írta, mint ezt a nótát is. Nagyon kíváncsi leszek, mit tud huszonkét évvel később, az új albumon felmutatni az öreg.

Az Eternal Eyes a következő darab, ami nem annyira thrash, mint inkább power metal, a végén pedig jelzésértékkel visszajön a Last Nail In The Coffin főtémája, ami nem is csoda, hiszen ez a nóta annak a második része. Viszont az az elsöprő brutalitás, ami a csapat egyik legkeményebb, leggyorsabb nótájában, a Snake Pitben visszaköszön, a lágy melódiát kitörli az agyból, csak a mániákus thrash riffelés marad meg benne, na és persze Portaro megveszekedett ordítása, Cangelosi pedig párszor ismét nem tudja, hol van (vagy pedig a thrash-történelem egyik legzseniálisabb dobfillje hallható a nótában, ezt mindenki maga döntse el 🙂 ). Feszes alapozás ez a nóta, a dallamok szinte teljes nélkülözésével.

A Spiral Of Violence újra akusztikus gitárokkal nyit, viszont kábé egy perc után bejön egy, a Hit The Lights nyitótémájára emlékeztető riff, és a lemez leghosszabb száma bontakozik ki majdnem hat percben. A dal közepén a belassulás nagyon finom, hogy aztán a refrénnel még egyszer visszajöjjön Portaro, és a szart is kiüvöltse belőled! Fogós nóta ez is, annak ellenére, hogy Portaro hangja a lemezen itt a legkevésbé evilági. A Respect The Death pedig pontosan az, amire a címéből következtetsz: már-már death metalba hajló túrás, őrlő thrash-riffekkel, és újra a Perpetual Warfare zárja a lemezt, de ezúttal nagyon halványan észlelhető a háborús zajok, és a mechanikus hangeffektek alatt a zenekar játéka.

Hát, ennyi… Alig negyven perc, és vége. Jómagam nagyon szeretem ezt a lemezt, utódjáról, a ’90-es Insult To Injury album viszont még egyelőre nincs képem, ugyanis elég nehezen beszerezhető album, pedig érdekelne az a Glenn Hansen énekessel felvett, jóval dallamosabb anyag.

A borító érdekes, a Tampában felvett lemez keverése pedig arányos, hála a két hangmérnök/producernek, Dan Johnsonnak és Scott Burnsnek. A dob pontatlansága kicsit ront az összképen, de attól még ez egy igen jó és színvonalas thrash anyag, amely megkerülhetetlen minden, a műfajt kedvelő rocker számára. Új albummal (mint azt hírmorzsáim egyikében már jeleztem) idén jelentkeznek, és minden bizonnyal az arról írt kritikával is találkozhattok majd itt, a Rocközönön.

Thrash On!