Az emberek nagytöbbsége csak legyint, ha Kanadáról van szó. „ Áá ugyan mi az? Nincs ott semmi csak hó és erdők.” Ha zenei téren nézzük még inkább lenéző az átlagember, pedig rengeteg nagyszerű zenekart és előadott adott a világnak a juharszirup hazája. Mindenkinek ismerősen cseng a klasszikus rock vonaláról Nickelback, Sum 41, Billy Talent, Simple Plan, Alanise Morisette, Three Days Grace vagy Bryan Adams neve, de kanadai a progresszív rock legenda Rush is, sőt a Steppenwolf zenészei is innen származnak. A keményebb zene vonalán sem vall szégyent az ország, hisz az Annihilator ,The Agonist, Kataklysm, Protest The Hero nevek is jól csengenek. Szintén a juharlevél alatt látta meg a napvilágot két legendás metál énekes, Sebastian Bach (ex-Skid Row), illetve James LaBrie( Dream Theater) is, akikben közös, hogy mindketten kipróbálták magukat a Winter Rose nevű glam formációban még mielőtt hírnévre tettek volna szert. Sőt a csapat máig egyetlen nagylemezét épp LaBrie-val készítette el. Van azonban még egy banda, akik inkább underground körökben hírhedtek, de hatásuk megkérdőjelezhetetlen a teljes metál világ alakulására. Ez a csapat nem más, mint az 1982 óta aktív Voivod. A következőkben az 1997-es Phobos lemezükről lesz szó.

 

A Voivod a nyolcvanas években érkezett meg a zenei köztudatba, mikor a tengerentúlon mindenhonnan thrash metál szólt. Nem meglepő, hogy a Piggy, Blacky, Snake, Away felállású négyes is ezen a vizeken kezdett mozgolódni, és a kilencvenes évek elejéig nem is nagyon változott a stílusuk. Aztán az 1989-es „Nothingface” lemezen már érződött némi koncepció váltás, és a monoton thrash témákban némi progresszív szín kezdett megjelenni, majd a 91es „Angel Rat” már inkább prog volt mint thrash. 1993-ban, „The Outter Limits” lemezen feltűnt valami újdonság némi elektronikus hangzás személyében. A fogadtatása nagyon vegyes volt, hisz ekkortájt még az indusztriális mozgalom gyerekcipőben járt a metál zenei életben, így a hallgatóság nagy része nem tudott mit kezdeni az albummal. A lemez elkészítése után Snaketől megvált a csapat és egy új énekes Eric Forrest érkezett a csapatba, aki egyben a basszerosi szerepet is betöltötte. A Voivod úgy nyilatkozott, hogy végre megtalálták azt az énekest, akivel tökéletesíthetik a zenekarra annyira jellemző egyedi hangzást. Első lemezük Eric-kel Negration címmel jelent meg 1995-ben és egy letisztult klasszikus thrash lemez lett. Hangzásvilágban valóban hatalmas volt a fejlődés, de a lemez egyébként semmi újat nem hozott, így ez sem hozta meg a Voivodnak a várva várt áttörést.

Így érkeztünk el 1997-hez, amikor is a soron következő nagylemez a Phobos aztán berobbantotta  a teljes világ köztudatába a csapatot. Az elv a következő volt: Fogd a szeretett thrash metált, add hozzá a Nothingface progresszív elemeit, és mindezt keverd bele egy nagy adag indusztriális egyvelegbe, és kész a siker. Nehezen jellemezhető az album. Első hallásra olyan, mintha egy monoton háttérzaj végig futna a hangszeres elemek mögött és adna az egésznek egy sejtelmes cyber hangzást. (Talán pont ez a cyber szó a legmegfelelőbb a Phobos leírására.) Kétféle reakció létezik ha valaki meghallgatja a lemezt: Vagy egyből dobja a kukába, hogy ez szar és hogy lehet ilyen gépiesített hangzással elrontani a metál zenét, avagy pont emiatt és mert érdekes, újító jellegű a dolog, jó párszor visszapörgeti a lejátszóba mert tetszik neki az amit hall. Én ez utóbbi csoportba tartozom. Valamiért nagyon megfogott az, miközben tudom rázni a hajam a durva riffekre, közben sejtelmes nem evilági gép hangokat hallok alapzajként a háttérbe. Olyan ez kicsit, mintha a legendás film szereplő HAL 9000 (2001 Űrodüsszeia-talán majd egyszer Gyuri vagy én megírjuk ezt is a KépsoRock rovatban-) nyomná a metált az űrhajósoknak valamikor a messzi-messzi jövőben.  Ajánlott 5.1es hangrendszerrel hallgatni jó hangosan, mert a hangszeres részek mögötti háttérzaj nagyon meg tudja tölteni a teret és teljesen más nézőpontba helyezi a dalokat. A klasszikus Dimension Hatröss (1988) lemezhez hasonlóan, itt is összefüggő sztorit alkotnak a dalok. Az első 11 tételben elmesélt történet szerint Voivod (Aki egy proton és visszatérő karakter a zenekar albumaim) hosszú idő után életre kel a katalepsziából és azt a feladatot kapja, hogy leverje Morgöth földjén a lázadókat. Ahogy ereje visszatér, megkezdi a tisztogatást. Kémműholdat épít, és gyilkos baktériummal fertőzi meg a lázadókat. A járvány túlélői Voivod-klónokkal találják szembe magukat és szellemi rabszolgaságba taszítják őket. A harcban legyengült Voivod végül újra visszasüllyed a katalepsziába.
Az albumon ezen felül még található egy King Crimson feldolgozás is, mégpedig a 21st Century Schizoid Man, illetve egy Jason Newsteddel (akkor még Metallica basszusgitáros) közösen írt és Newsted által énekelt dal, az M-Body is felkerült a lemezre. (Érdekesség, hogy pár évvel később Jason Newsted hivatalosan is a Voivod tagja lett.)

ARVE Error: Wrapper ID could not be build, please report this bug.

Ugyan nem lett stílusteremtő a Voivod, ezzel a lemezzel sem, hisz a Ministry, a Godflesh, vagy a Nine Inch Nails már korábban is rendre bevonta a „zenekarába” a számítógépet, de kétségtelen, hogy lavinát indított el a rockzenei életben, hiszen a kilencvenes évek vége fele bandák százai kezdték alkalmazni lemezeiken a gépiesített, elektronikus elemeket a Phobos hatására.
Mára az indusztriális zene világmozgalommá nőtte ki magát, olyan csapatok ontják az arany és platinalemezeket a fent említetteken kívül a stílusban, mint a Rammstein, a Samael vagy Rob Zombie.
A Voivod pedig továbbra is az underground körök egyik gyémántja maradt. Nem sikerült így sem a mainstreem csapatok közé keveredni, de talán nem is baj. Olyan ez, mint a hírekben. Ha valahol lavina katasztrófa történik, beszélnek a hóról (jelenesetben: A Ministry és a Godflesh), illetve beszélnek az áldozatokról ( Rammstein, stb.) de nem esik szó mi indította el a lavinát. Pontosan így maradhatott egy ekkora hatású zenekar, mint a Voivod az árnyékban.

Tizenhat év telt el a Phobos megjelenése óta, de még mindig megannyi újdonsággal szolgál, ha vissza-visszateszem a lejátszómba. Egy album legnagyobb értéke az, ha nehezen vagy egyáltalán nem lehet megunni, ezt pedig eddig még nem sikerült.

8/10