A bandatagok mellett engem is megmosolyogtat, amikor a Vesania-t, Lengyelország vezető metal supergroupjaként emlegetik. Akik nincsenek teljesen tisztában eme alulértékelt szimfonikus black metal banda történelmével, hajlamosak ekképp aposztrofálni a (többek közt) Behemoth, Decapitated, Dimmu Borgir, Vader… stb stb… tagokból álló hordát, pedig a történet pont fordítva történt. Bár az elmúlt években lényegesen több aktivitást mutattak Bem József unokái az előbb említett csapatok oldalán, szerencsére Tomasz „Orion” Wróblewskinak még a behemót súlyú tennivalók mellett is akadt némi ideje, hogy a Deus Ex Machina képében egy határozott életjelet adjon az 1997 óta aktív kvintett felől.

Előjáték nuku… A Halflight nem egy olyan bevezetés az „Isteni beavatkozás” világába, amit egy extrém metal zenékhez nem szokott fül könnyedén befogad. Gyors és lendületes kezdés, olyan sűrű szinti-szőnyeggel beborítva, hogy csak fuldokolhat, akinek ez túl „heavy”. Orion karcos orgánuma semmit sem kopott a 2007-es Distractive Killusions óta, sőt még némi dallammal is meglep minket. Az első single, ami az Innocence címet viseli, érdekes hozzászólásokra ösztökélte a hallgatóság egy részét a különböző portálokon. A „kalózmetál” címkézés szerintem kissé röhejes és indokolatlan, én inkább némi Arcturus hatást vélek itt felfedezni. Az énekes/gitáros, Tomek itt még nagyobb teret ad a hagyományos énekdallamoknak, s bár nem egy I.C.S Vortex a srác, de így is többet produkál, mint a hasonszőrű vokalisták 90%-a. Egyszerű, rock-os alapokra épülő dal, karneváli hangulatot idéző billentyűs támogatással. Szuper darab, de meglehetősen gitárszegény a hangzás. A Disillusion kicsit nehezen indul, de fél perc után kibontakozik és horzsol, karmol, harap… ahogy szeretjük 🙂 Megjegyezném, hogy egyes énektémák a depes módi Dave Gahan-t juttatták eszembe, de ez lehet, hogy csak az én benyomásom. Hamár az Odin-hangú ex-Dimmu Borgir énekes szóba került, a következő támadás fedőneve: Vortex. Dariusz “Daray” Brzozowski, aki jelenleg épp Norvégia elsőszámú black metal bandáját erősíti, itt megmutatja, hogy Shagrath-ék miért is alkalmazzák idestova öt éve a dobok mögött a Dimmu-ban. Gyorsaságban és őrült tempóváltásokban nincs hiány. A Dismay felemelő témáival a lemez egyik legszimfonikusabb darabja, de azért Orion és Marcin „Valeo” Walenczykowski is megmutatja, hogyan kell galoppozni a 6-húrosokon. Az előző dalt ugyan nem követelem majd élőben, de a Glare olyan kezdést produkál, mintha Devin Townsend is besegített volna nekik pár Strapping Young Lad időből maradt ötlettel. Orion ebben a számban hozza legjobb dallamait, a billentyűs, Krzysztóf „Siegmar” Oloś, pedig rendkívül hatásos, helyenként horrorisztikus témákkal erősíti a bárdisták nyaktörő riffjeit. Effekt-orientált kezdéssel indít a Notion, aztán egy vérbeli Vesania dallá formálódik, némileg az előző lemez irányvonalát idézve. Nem említeném a gitárszólót egy lapon Steve Vai teljesítményével, de hangulatilag tökéletesen ideillik. Sajnos azonban a dal közepétől az egész unalomba fullad, pedig bivaly volt a felvezetés. A Disgrace-ben némi Cradle of Filth hatást is hallani. Ennél a pontnál viszont már sokallom danolászást, hiába örülök, hogy a Plejádokat kergető Égi Vadászunk ennyit fejlődött, ez itt már túlzás. Amúgy sem nevezném az album csúcsalkotásának, szóval jobb lett volna, ha az előző korongra jellemző dalmennyiséget nem lépik túl. A Fading sem hozza vissza a hitemet. Nem mondanám rossznak, de elviselhetőbb lenne, ha a lemez első felében beékelték volna két fogósabb track közé. A záró Scar-t nem nevezném rossznak, azonban az Obscure Sphinx énekesnő, Zofia “Wielebna” Fraś vendégszereplésétől „Fraś-t” kapok. Sem az élvezkedős, vagy a helyenként hisztérikus vokálozás nem tesz hozzá semmit a fináléhoz. Zeneileg rendben van, de engem legalább annyira zavar Wielebna, mint Agnete Kjølsrud felbukkanása a Gateways című Dimmu Borgir dalban.

Eltekintve attól, hogy a „slágeres” A-oldalhoz képest kissé megfárad az utolsó pár dalnál az új lp, még így is (műfaján belül) az egyik legkiemelkedőbb anyag, amihez 2014-ben szerencsém volt. A zenekar ezúttal is hű volt nevének jelentéséhez, mi több, olyat produkált, ami nemcsak extra kreativitásról, de bátorságról is tanúbizonyságot tesz, ha az újításokat nézzük. Ettől függetlenül, ha szeretnél megismerkedni az Őrület zenéjével, akkor a hangzásban és minőségben is erősebb Distractive Killusions lemezt ajánlanám figyelmedbe. 

8,5/10