Nehéz dolga lenne Udo Dirkschneidernek, ha bárkivel is el akarná hitetni, hogy nem legendás egykori bandája, az Accept vonalát követi U.D.O. névre hallgató szólócsapatával. Az 1986-os Russian Roulette album után búcsúzott Udo az Acceptől, aztán a ’90-es években ismét egymásra találtak, de csak átmenetileg, 2005-ben pedig hatalmas nosztalgiabulikat hoztak össze, többek között nálunk is a Sziget HammerWorld színpadán. Kétség nem férhet hozzá, állat is volt a klasszikus Accept az eredeti arcokkal a bulin. Nem kisebbítve a legendás zenészek érdemeit, mondjuk különösen a gitáros, Wolf Hoffmannét, de szerintem Udo Dirkschneider és az Accept közé bátran ki lehet tenni az egyenlőségjelet.
Arra viszont kíváncsi lennék, milyen végeredménnyel zárulna egy olyan szavazás, melyben azt kellene eldönteni, hogy az Accept vagy az U.D.O. lemezeit szeretik-e jobban a rockerek. Lehet, hogy az erős nosztalgia, vagy valóban a kiváló dalok miatt, de sanda gyanúm szerint az Accept-re többen tennék le voksaikat. Ez nem is csoda, hiszen a Restless And Wild, a Balls To The Wall és a Metal Heart az európai heavy metal alapkövei, A germán metalé meg pláne, hiszen hol volt akkor még a Running Wild, a Grave Digger stb., sőt a Helloween is csak egy koszos hamburgi pincében bontogatta szárnyait. Csakhogy…1986-ban jött a jóval populárisabb, az amerikai piac meghódítására készült Russian Roulette korong, és vele együtt a banda széthullása. A smirgli hangú frontember, Udo Dirkschneider ennél jóval keményebb muzsikára vágyott, így tizenegy év közös zenélés után kilépett a bandából, és U.D.O. néven saját zenekart alapított. Zenéjével nem szándékozott megváltani a nagyvilágot, azt akarta továbbra is játszani, amihez értett. A nagy betűs Heavy Metal-t. Előbb talpra is állt, mint cserbenhagyott társai, hiszen a szakítás után 1987-ben már meg is jelent az Animal House című debütáló album, melynek dalai az Accept legszebb hagyományai szerint íródtak.
Azt persze mindenki tudja, hogy az Accept és az U.D.O. tulajdonképpen egy és ugyanaz, sőt, ha belegondolunk, gyenge Accept lemezek léteznek (Death Row és a Predator), míg az U.D.O. esetében ilyesmiről nincs tudomásom. A Solid, a Future World, a Mean And Machine és a legutóbbi Thunderball lazán kenterbe verték őket. Ezúttal is hasonlóképpen alakult a dolog: a Mission No. X. egy kimondottan erős anyag, méltó arra, hogy tizedik, “jubileumi” stúdiólemezként virítson.
Már az előzetes EP és különösen annak címadója, a 24/7 kifejezetten egy jó album képét vetítette előre. Aki pedig nem fog léggitárt és nem üvölti a refrént már rögtön a lemeznyitó címadó dalnál, az reménytelen eset. A klipesített Mean Streets dalban, bepillantást nyerhetünk Udo tudatalatti énjébe is, melynek víziói egy formás brutál szado-mazo-s domina klippben manifesztálódnak, ajánlom minden extrém sexet kedvelő metaltársam figyelmébe. Az ebben a műfajban szokatlanul kemény kliphez persze kemény szám is dukál, melyben Udo, a sex fájdalomkérő rabszolgája még rap-re is ragadtatja magát, gondolom, ennek folyományaként kap egy pár kellemesen csiklandó korbácsütést a klipben szereplő bőrrucis sexistennőtől. Van itt minden, mi fémérzékeny fülnek ingere: klasszikus gyors Accept téma (Shell Shock Fever, Mad For Crazy); húzós középtempó (Primecrime On Primetime); giccslírai és igazi, tartalmas ballada (Eye Of The Eagle és Cry Soldier Cry); sőt, az U.D.O. zenekar ezúttal nemcsak hogy merít saját munkásságából, hanem egyenesen fel is dolgozta önnön dalát (Way Of Life az 1998-as No Limits lemezről). Ennek jelenléte ugyan picit furcsa, hiszen már az eredeti verzió is állat mód szólt, és a nótán sem változtatott különösebben a csapat.
Apropó zenekar: a ráspolyos hangú énekes mellett ott van az Acceptben legtöbb időt eltöltött dobos, Stefan Kaufmann is, igaz gerincproblémája miatt gitárosként szerepel. A Thunderball lemezhez képest azonban némi változás, hogy Lorenzo Milani dobos helyét a szintén olasz Francesco Jovino vette át. Az ifjonc remekül dobol, a germános precizitás is ott van a játékában, de feelingesebben is üt elődjénél. Az ő játékára Fitty Wienhold remekül hossza a ritmushoz szükséges basszusfutamokat, Kaufmann gitárostársa pedig változatlanul Igor Gianola.
Mindent összevetve: az utóbbi évek legélvezetesebb U.D.O. albumát rakta össze a metal törpéje, rengeteg régi, jól bevált sablonnal. Ő megteheti, hogy akár évente kiadjon egy ugyanolyan albumot, mint a korábbiak. Ezért szeretjük, ezért hallgatjuk, ezért metal ikon, és ezért borulunk le előtte újra és újra.
