Mi újat lehetne még írni a Slayerről? Talán semmit. Talán az egyetlen banda a nagy amerikai thrash-csapatok közül, amelyek nem álltak be a sorba látványosan finomkodni (persze azért nekik is volt egy South Of Heavenjük), mint például tette azt a Megadeth (Countdown – Risk), a Testament (The Ritual), vagy a Metallica (a teljes kilencvenes évek); amikor ezek ellágyultak, ők változatlanul taposták a gázpedált a Seasons In The Abyss-szal vagy a Divine Interventionnal. Slayerék mindig kompromisszumot nem ismerve játszották technikás, ám kilométerekről felismerhető zenéjüket; Araya hangja, valamint King és Hannemann riffjei egyértelművé teszik számodra, kik is kezelik a hangszereket. Lombardót csak azért nem sorolom ide, mert ő a kilencvenes évek közepén felszívódott, helyére Paul Bostaph került. Sokak szerint ez a felállás nem volt igazán combos, és az ősrajongók egymást taposva követelték vissza Dave-et. Végül mindenki jól járt: Lombardo visszatért 2001-ben, míg Bostaph is megtalálta számításait a Testamenttel. Ez a második anyag, amit Dave visszatérte óta készítettek, és azt kell mondjam, megfelel az előzetes várakozásoknak: bika módon szól (az általam a Death Magnetic fos hangzásának fő okozójaként számon tartott Ric Rubin ezúttal kitűnő munkát végzett), a borító is rendben van, a címhez illően vérvörös, bár nekem kissé puritán. de a nóták döntik el, milyen az anyag. Az pedig nagyon rendben van.

Már a nyitó/címadó is betarol King és Hannemann jellegzetes riffelésével (a lemezre minden ritmusgitárt az öreg kopasz játszott fel) és vijjogós szólójával, Araya üvölt, ahogy a torkán kifér, Lombardo pedig eszelős módjára kalapál: tényleg ő A Slayer-dobos. Ebben a nótában még van némi középtempós rész, a Unit 731 viszont egy két és fél perces száguldó thrash-betonozás. Szólóorgiával hívja fel magára a figyelmet a Snuff, a fenyegetően induló Beauty Through Order pedig lassabb, és dallamosabb, mint az eddigiek, van időd szusszanni, a szóló viszont ismét eszement tempóra kapcsol pár pillanatig. A Hate Worldwide ismét jellegzetes King-riffel darál be, a Public Display Of Dismembermentben pedig még rátesznek egy lapáttal a tempóra, Lombardo izzadó homlokkal blastel a nóta nagyobb részében. A Human Strain nyitóriffje egyszerre fenyegető és dallamos, Araya pedig jellegzetes üvöltése mellett dallamokat is hoz a nótában, a középrész szaggatott riffelésétől pedig hideg futkározik a hátadon. Jön a politikus szövegű Americon, majd az elsőként kikerült thrash/punk túrás, a Psychopathy Red, mely megcsavart riffjeivel kápráztat el. A Playing With Dolls ismét visszatérés a South-időkhöz, mint zenében, mint szövegileg, Araya énekétől pedig totál kész vagyok, eszement ez a pali. A záró Not Of This God pedig jól felpörgeti a tempót a végére, újabb bajnok Lombardo-pörgetésekkel megspékelt, száguldó thrash-nóta, igazi Slayer.

Durván negyven perces a lemez, pont elég is, sőt, én még egy-két nótát le is hagytam volna, de a lemez így is kerek egész, esszenciája a 2009-es Slayernek. Új Reign In Blood-ot persze felesleges várni, nyilván ezt ők is tudják, és az épeszű rajongók is; ez a lemez nem is lett az. Viszont bátran odatehető a polcra a többi CD-jük mellé. A Slayer él és virul, és bár nem mondom, hogy jobbak, mint valaha, de ez egy egészségesen korrekt thrash album lett. Még sok Slayer-lemezt, és persze még legalább három Unholy Alliance-turnét!

Ízelítők:

Playing With Dolls (érdemes csekkolni a jobboldali listából a kétrészes kisfilmet is!)

10/9