Az Operation:Mindcrime nagy hatással bírt anno a zenei ízlésemre, a korai QR lemezeket beszerezve értettem meg a Crimson Glory és a Lethal zenéjének gyökereit, az Empire volt maga a Zene, a Promised Land pedig egy szomorkás, de szép művészlemez. Aztán valami nagyon elromlott. Az a csapat, akit annak idején bálványoztak egyedi stílusáért, akik zenészek, együttesek százainak adták az inspirációt, beállt a seattle-i bandák és ál-okos rockbandák mögé. Seattle történetének egyik legjobb zenekara ugyanis mindent megtett az elmúlt években annak érdekében, hogy még azok is végleg elidegenedjenek tőlük, akik a ’90-es évek második felében kezdődő vitatott időszakot is a csapat mellett kitartva bekkelték ki. Nyilván tudták a tagok is, hogy valami nem kóser, de zeneileg bármivel is próbálkoztak, minden beleszürkült a félhomályba. Így aztán gondoltak egyet, összefogtak a progresszív metal azon zenekaraival, akik megalakulások óta folyamatosan az elithez tartoznak, hátha a Dream Theater és a Fates Warning közönsége ráharap a kisiklott zenéjükre. A három csapat közös turnéra indult, bánatunkra csak Amerikában, de a technikai fejlődésnek hála CD-n, sőt DVD-n is beszerezhetjük, hogy mit produkált a Queensrÿche a turnén.
Chris DeGarmo gitáros távozása után állandó tag nélkül, kisegítő gitárosokkal (Kelly Gray, Mike Stone) turnézik a csapat, és legjobb újkori alkotásaik koncertlemezek formájában a régi nóták felemlegetésével születnek. Bár esetünkben a The Art Of Live pont a legutolsó stúdiólemezük, a tavaly júliusban kiadott Tribe címadó dalával kezdődik. Az alapítók: Geoff Tate énekes, Scott Rockinfield dobos, Michael Wilton gitáros, Eddie Jackson basszer és a turné-gitáros Mike Stone (Chris DeGarmo helyett) színpadra lépésével a rajongók abbahagyták az ücsörgést. A turné célja a Tribe album népszerűsítése volt, ami túl jól is sikerült azt hiszem, mivel nem kevesebb, mint hat nótát játszanak erről az albumról. Így aztán előrebocsátom, akinek nem ütött olyan nagyot a Tribe, annak feltétlenül be kell szereznie ezt az élőlemezt azért, hogy mesterműként könyvelhesse el a stúdióalbumot. A Tribe dalai ugyanis őrült jól szólalnak meg élőben, és a régi nótákkal fűszerezve egy csúcsformában lévő Queensrÿche -t örökítenek meg. A koncert közepén bónuszként elővesznek egy kis akusztikus blokkot, amiben az Empire album egyik gyöngyszemét, a Della Brownt is elnyomják. Na, ez az a nóta, ami alatt biztosan mindenkinek tátva marad a szája Tate énekétől. Geoff barátunk olyan szépen formálja a sorokat és teljes lelkét beleteszi ebbe a gyönyörű dalba. Az akusztikus átiratok között megtaláljuk a Roads To Madness fergeteges előadását, valamint a My Global Mind című klasszikust. A záró tétel ismét egy örökzöld a Best I Can. Fantasztikus amit élőben zenélnek ezek a fiúk. A CD-n amúgy az Anybody Listening is helyet kapott nagy örömömre.
A nem túl hosszú műsor (kicsit több, mint 60 perc) után a CD ugyan véget ér, de a DVD olyan akcióval folytatódik, amiből nem ártana többet is látni. Az említett nagy bulik végén a DT és a QR tagjai együtt nyomtak el 1-2 nagy klasszikust. A QR DVD-n 2 nóta hallható a két király előadásában. A Pink Floyd Comfortably Numb-ja telitalálat. Waters részeit Tate, Gilmour magasait LaBrie hozza. Mindkét énekes saját egyéniségét adja a dalban, a zenészek pedig alázatosan kísérnek. Portnoy és Rockenfield azért nem hazudtolják meg magukat, és igen erős ütésekkel osztják a ritmust. A finoman odapöttyintett gitárszólóknál azért Wilton és Petrucci sem hazudtolja meg magát. Az igazi őrületet a Who Won’t Get Fooled Again című dala hozza el. A klasszikus nóta alatt mindenki kiszólózhatja magát.
A DVD egy érdekes anyag. Geoff elmondása szerint már nagyon régen készültek arra, hogy egy saját készítésű képanyag a piacra kerüljön. A saját készítés alatt azt kell érteni, hogy teljesen az ő elképzelésük szerint történjen minden, sőt az utómunkákat is ők készítik. A képanyag végig egy úgynevezett leöregbített technikán futott végig, aminek eredménye képen a színe sárga lett és tele van filmkopási csíkokkal. A buli kizárólag camcoderekkel lett felvéve, ezek digitális anyagából vágták össze a meglehetősen ’50-es évek feelinget idéző képkockákat. Ez a húzás nekem bejött, hiszen nem a szokásos pózokból és kameraállásokból kapjuk a zenészeket, hanem teljesen meglepő beállításokkal is találkozunk. A mosott, aranyárnyalatú kép pedig illik a buli hangulatához. A DVD-n található még egy kis interjú, amiben a Losing Myself 3 féle akusztikus verzióját is megcsodálhatjuk, valamint egy fotógaléria. Azt tanácsolom minden QR rajongónak, hogy ruházzon be ezekbe a kiadványokba, mert biztosan nem fog csalódni, és utána nagyobb kedvvel hallgatja majd a Tribe lemezt is.
