Új Queensryche lemez jött ki március végén. Ez a tény az emberekből általában kétféle reakciót vált ki; az egyik csoport lemondóan legyint, a másik pedig bizakodik, hogy az 1990-es Empire album után talán letesznek valami értékelhetőt az asztalra Geoff Tate-ék. A poént lelőném, én a második csoporthoz tartozom. Jelen időben, tehát még mindig remélek. És ezzel mindent elmondtam a lemezről.
A 2006-os Operation: Mindcrime II lemez bukás volt, zseniális (1988-ban fogant) elődje nevének sárba tiprása. Egy értékelhető momentumot nem tudnék felidézni róla most már, míg az egyes O:M-et azért elő-előveszem ma is, és ledöbbenek rajta: “bazki, így is lehet metalt játszani?!”. Zseniálisan gitározott rajta DeGarmo és Wilton, Eddie Jackson és Scott Rockenfield ritmusjátéka kiemelkedő volt, Geoff Tate pedig hatalmasakat énekelt a lemezen (lásd: The Mission, Eyes of the Stranger, Breaking The Silence refrénjei). A kettes Mindcrime-on pedig nagyon érződött az izzadtságszag. DeGarmo megpattant, a helyére érkező Stone pedig nem tudta pótolni. Most már hatan vannak Kvínszrájcsék, az ugyancsak felszívódott Stone helyén Parker Lundgren gitározik, a billentyűket pedig Jason Ames kezeli. A Tate-Wilton-Jackson-Rockenfield egyébként az 1981-es megalakulás óta változatlan, és ez azért elég ritka manapság.
Maga a lemez konceptalbum, ahogy már az szokás a Seattle-i srácoknál, ezúttal azonban nincsen komplett sztori, mint a Mindcrime-nál, itt átfogóan maga a háború a téma. Az énekes Tate leült beszélgetni egy csomó koreai, vietnami, és iraki veteránnal, a társalgást rögzítette, és azok alapján alkotta meg a szövegeket.
Hallgatom, hallgatom a lemezt, egyes számai egészen kellemesek, de könyörgöm, valaki árulja már el Geoff Tate-nek és Rockenfieldnek, hogy nem lehet hatvanegy percen keresztül ugyanazt a kurva középtempót nyomni, mert rohadtul unalmassá és egysíkúvá teszi az egészet. Jó, bocs, túloztam, nem végig középtempó a lemez, néha belassul picit. De például, hogy egyet mondjak, az egyes Mindcrime The Needle Lies és Speak c. számait sírom vissza, ott a tempó mellett a progresszivitásból is kapott a hallgató egy jó adaggal. Noha a QS sose arról volt híres, hogy DT-szintű instru-tekeréseket tennének a számaikba, de a Needle középrészében 1:40-nél az a riff maga a megtestesült zsenialitás! Ezen a lemezen közelébe sem érnek a témák annak. Kis túlzással élve, ennél még az új Papa Roach is progresszívebb.
Természetesen pozitívum szintén van, még ha kétségtelenül kevesebb is. Geoffnak az első igazán nagy alakításáért ki kell várni a lemez elején három tök átlagos számot, hogy a negyedikben egy értékelhető refrént kapjál. A szórás kb a továbbiakban is ez lesz, szóval reménykedni kár. Egyébként nagyon Dickinsonosnak érzem a lemezen az öreg Geoff hangját, de lehet, hogy csak a náthám miatt nem hallok rendesen.A végére viszont egy igen emlékezetes számot pakoltak a srácok, a Home Again-ben egy kissráccal duettezik Geoff, a sztori szerint a gyerek levelet ír a távolban harcoló apjának. Hangulatában és stílusában ezt a számot a DT Hollow Years-ére tudnám hasonlítani, és 10/9-esre értékelném.
De ahogy egy fecske nem csinál nyarat, ugyanúgy egy értékelhető nóta sem visz el egy komplett albumot. Úgy látszik, Tate-ék nagyon jól eléldegélnek a Mindcrime I és Empire című alapvetések után kapott jogdíjból, és egyáltalán nem vonzza őket az, hogy újra az ő nevüket zengje a világ, mint a 80-90-es évek fordulóján. Ez az album egy ötöst ér meg nálam (csak sajnos, az a gond, hogy egy tízes skálán. Egyébként, ha lenne rajta akár egyetlen kibaszott begyorsulás, esküszöm, hat és felet adnék rá). Ha a következő lemez is ilyen harmatos lesz, akkor elkezdhetik faragni a fejfájukat. A szöveg ez lehetne rajta:
QUEENSRYCHE
Élt: 9 évet (1981-1990)
Vegetált: 19 évet (1990-2009)
Nyugodjék békében!
10/5
