Az emlegetett stabil felállás a következőképpen néz ki: Charly felelős az énekért és az egyik gitárért, a másik hathúros Kai Pasemann kezében van, a basszer Olly Keller pedig Roland Jahodával alkot precíz ritmusszekciót. (Az új évben aztán bombaként robbant, hogy a tartós felállás mégse olyan tartós, Jahoda és Pasemann ugyanis kiváltak a csapatból, utódjukul bárki jelentkezhet. Ezt a lemezt azonban még ez a felállás rögzítette.)
A Paradox jóféle power/thrash metalban utazik, de ahogy Charly is készséggel elismeri, inkább hatott rá a Metallica, az Exodus és a többi Bay Area thrash-csapat, mint a germán vonal. Kemény, tökös, mégis dallamos zene az, amit játszik a csapat, engem is ezért talált meg a Collision Course anyaguk, ami aztán rendszeresen pörgött is nálam. Steinhauer szerint ez az anyag visszatérés a Heresy albumhoz, komplex, modern, és zúzós.
Alaposan bekezdenek a Suburban Riot Squaddal. Charly riffjei hasítanak, Jahoda állat módjára csépeli a cájgot, nagyon korrekt az összhatás. A frontember hangjáról egyébként nekem a Perzonal War-énekes Matthias Zimmer ugrott be és vele együtt természetesen Hetfield, abból az érából, mikor még benne volt a hangjában a karc. Jó dallamokra is képes Steinhauer barátunk, orgánuma pont illik ahhoz a komplex thrash/powerhez, amit játszanak. A második Hollow Peace sem finomkodik, a dallamok viszont ebben még megjegyezhetőbbek, és még vokálozott refrént is kapsz, ami nem túl gyakori thrash-körökben. A harmadik Riptide-nál aztán már senkinek se lehet kétsége, a Paradox erősebb, mint valaha. Noha a tempó lassabb, mint az előző nótáknál, iszonyatos rifforgia zúdul a nyakadba; elő a léggitárt, vágd magad széles terpeszbe, és hadd szóljon! Az egyszerű refrénnel nagy eséllyel közönségkedvenc lesz a nótából.
A Rise In Rank instrumentális részeivel tarol, az Evolution Reset pedig minden eddiginél eszementebb tempójú Jahoda-szögeléssel, állat ez a pali, kár, hogy kiszállt. A Nothingness a lemez eddigi részéhez képest visszafogottabb tempójú dal, és mint ilyenbe, jóval több énekdallamot tud belepakolni Steinhauer. A No Place To Survive-val visszatér az állati tempó, és már azt hinnéd, tényleg nincs hely, ahol ezt túl lehet élni. Nem tudom, hogy Charly hogy csinálja, de iszonyat sebes kézzel riffel. Sajnos a gitárok megszólalása el van maszálva. Meg egy picit az egész lemez hangzását elcseszték, az ének a többi hangszer rovására túlságosan előrekerült.
Ha a Katatonia-lemeznél hiányoltam a zárónótából azt a potenciált, ami ahhoz kell, hogy újra betedd az albumot, hát itt most egy szavam sem lehet. Jahoda még mindig nem fáradt el, és kis túlzással végigblasteli a nótát, a már-már deathbe hajló könyörtelen hangszeres játékra pedig jön Charly tiszta hangja – paradox, akár a banda neve (de ettől még egy piszok jó dal).
Nagyon jó ez az album, egy ereje teljében lévő Paradoxot mutat, amint retrópartit tartva nyomja a nyolcvanas évek végére oly jelelmző speed/thrash/power muzsikát. A félig elkúrt hangzást könnyű megszokni, a zene intenzitását, pumpáló agresszivitását bírni viszont annál nehezebb. Hallgatóként is így érzem, most képzeld el a srácokat jó negyvenévesen a színpadon ezeket tolni. Nincs egyszerű dolguk. A lényeg, hogy az album minden hibája, és a nóták viszonylagos egysíkúsága ellenére sem tudok erre az anyagra nyolc pontnál kevesebbet adni. Szánjatok rá egy kis figyelmet, megérdemli!
8
