Aztán ToT elindult egy másik úton, ami még számomra eleinte azt jelentette, hogy próbálkoznak (Musique 2000 ) valami újabb vonulattal. Több technos remixes samplers beütés után meghalt az együttes. Az, ami többeknek bejött az újításoknál – pl. Paradise Lost -, náluk csúfos kudarccal végződött. ( 2000-s Inperspective, 2002-s Assembly 2006-s Storm).
És eljött a 2009-s év, és vele a Forever is the World. Tagcserék, és újabb stílisváltás jött ezzel az albummal, de a régi erő valahogy elveszett. Első hallgatásra több dolog jutott eszembe. Elsőként Björk. Majd Lacuna Coil. Kicsit később azt hiszem az, hogy eltekertem a rádiót, pedig nem a rádió szólt.
A nagy visszatérés összességében egy kellmes lágy háttérzene lett, ami valjuk be szokatlan egy Goth-Metal együttestől, különösen tőlük. A korongra 12 dal került fel, ezek közül talán a Hide And Seek a maga majd 5 percével a legmetálosabb (szép Magyar nyelvünk) alap gitár riff aláfestéssel, csendes nem túl agresszív érthető hörgéssel melyet a női csengő vokál tör meg. Szép élvezetes, feszült hangulatot sikerült teremteni ebben a számban. A baj, hogy ezzel a dallal nagyjából kimerül a régi ToT energiája.
A további trackek már nélkülözik magukból a gitár feszült, torzitott ritmusát, csak valami furcsa zúgást lehet hallani belőlük. Sőt továbbmenve az albumon – Nine days wonder , Transition – megjelenik a lágy zongoraszó, és a sampler is, ami bár korábban kíséretként szerepelt, immáron azonban a főtémát viszi a hátán. Nem rossz, de aki emlékszik még a On Whom The Moon Doth Shine-ra ezt zavarónak érezheti.
Az album ötödik dala a Hollow. Ez már-már szerethető, a dob hattér az InFlames Whoracle-jére emlékeztet. Lágy, hátradőlős betétekkel. Nagyjából ekkor untam meg a női vokált, pontosabban a kicsit monoton hangot. Szépen cseng, de Liv Kristine csengő szopránjától messze elmarad. Kicsit, és bár kövezzetek meg, de nekem a Within Temptaiton hangulata idéződik fel. Jó, de nem az igazi.
Tökéletesre sikerült az átvezetés a következő dalba – Ashtray – ami egy monoton, induló-gyerekdal keverék. Kicsit áthangszerelve a Monkey Man dallamát hallottam benne. Nem baj, csak meglepett.
Itt kell megjegyeznem. Az album keverése egyebként visszanyúl a kezdetekhez, mármint a korábbi lemezek hangszer-vokál egyensúlyához, néha talán a zugós, elszállós egymásba húzott sávokkal együtt – mintha a hunnia stúdió pincéjében lettek volna fölvéve úgy 1987 környékén. A jelek szerint ez a stílus követelménye náluk, de legalább az énekhangok nem recsegős torz érthetetlen zagyvaságként hangzanak, a szöveg is kihallatszik. Mellékesen nem mintha fontos lenne a dalszöveg, mert anélkül is élvezhető a zene. Már ha az évezet alatt legfeljebb egy gyertyafényes vacsorát értünk, egy lilaruhás goth lánnyal, ahol valószínűleg véres steak a főfogás, a hozzáillő száraz vörössel egyetemben, fekete halott rózsával az asztalon, a hifiben meg ez szólna hármas hangerőn, hogy tudjatok beszélgetni közben. Jó, jó, csak nem ez a lényeg. Anno ToT jelentette azt az érzést, amikor újhold éjszakáján kimentél volna vezetni. Az Autópályára. Lámpa nélkül. Forgalommal szemben. Kamiont. Szóval volt egy hangulata. Kicsit más, mint ennek.
Erre következik a Deadland, – önmagában is szép cím választás – és bár a dalszöveg szomorkás, a zenei kíséret közel sem hozza a komor hangulatot. Itt is vidám, valahogy popzenés. Itt is vezetnék. De kabriót, a tengerparton, nappal. És nem tartanék a szerpentintől.
És a zárás, a címadó dal. Amolyan jóéjt csók. Megsimogat, lefektet, betakargat, és rád oltja a lámpát. A szöveg is szép, érthető, mondanivalója is van. De hogy pontsan mi, azt nem tudnám megmondani. Valami az élet, és a halál között. Valami a felismerésről. De szép. Azt hiszem, ez a második track, ami megragad.
És azért visszatérésnek egy két-háromszámos album kicsit kevés. Ahhoz, hogy az elveszített régi rajongókat, akik ereklyeként szorongatják a régi albumok ötödször újraírt másolatát, talán kevés visszaszerezni. De az út mindenképp jó. Alíg várom a 2011-s évet. Addígra talán jön új album, és addigra visszatér a színházba a tragédia mellé az erő is.
