Kamaszkorom óta nagy rajongója vagyok a Paradise Lost-nak, így számomra minden egyes lemezük megjelenése igazi eseményszámba megy. A 2012-es Tragic Idol kapcsán folyamatosan a Shades of God/Icon korszak megközelítését emlegették, az idei esztendőre pedig egy még retrósabb anyagot ígértek, amire bevallom egy kicsit fanyalogtam, hiszen jelen tárgyunk zenekara úgy tért vissza a metal gyökereihez a 10 évvel ezelőtt kiadott cím nélküli lemezzel, hogy az erőltetett múltidézgetés helyett még hozzá is tettek az addigi hangzásukhoz. Csalatkoznom azonban már a hetekkel ezelőtt debütált új szerzeményekben sem kellett, többszörös végighallgatás után pedig bátran mondhatom, hogy a Plague Within lesz az a P. Lost lemez, ami egy stabil hidat alkot majd a korai ’90-es évek és az újkorszakos vonal rajongói között.
Bő két évtized elteltével ismét P.L. sorlemezen hallhatjuk hörögni az újabban a Bloodbath zenekart is erősítő Nick Holmes énekest. Az elsőként közzétett és hivatalos szöveges videóval is megtámogatott No Hope in Sight-tal indul a Plague Within. (Talán egyedül vagyok a véleményemmel, de kevesebb torzítással, az első néhány másodperc akár egy Tool lemezre is íródhatott volna.) A fogós dallamokhoz és a horzsoló gitártémákhoz a hörgés és a tiszta, melankolikus énekhangok dualitása alkot egy igazán felejthetetlen, ütős szerzeményt. Egyértelműen a lemez egyik csúcsalkotása, egyben a legslágeresebb dal is a korongon. A Terminal valamivel homogénebb az előzőnél, hörgős/zúzós, de abszolúte nem dallammentes. Gyönyörű szimfonikus melódiákkal nyit az An Eternity of Lies, majd a ritmusszekció belépésével lépcsőzetesen súlyosbodik, a dallamok pedig úgy válnak egyre sötétebbé, mint az alkonyodó égbolt, ahogy lassan beborul egy nagy zivatar előtt. Sajnos nincsenek információim a lemezen szereplő vendégekről, de Milton “Milly” Evans hangját vélem a háttérben felfedezni, akit a Draconian Times MMXI koncert dvd-n a szinti mögött, illetve Greg édesapja halálakor az ideiglenes koncertgitáros poszton láthatott már a nagyérdemű. Nick viccesen megjegyezte az említett koncertfelvételen, hogy Milton az, aki azokat a magasokat fogja kiénekli, amiket ő már képtelen hozni. Valóban olyan énektémákat hallhatunk ebben a szívszorító dallamokban gazdag zeneműben, amiket a mi Miklósunk még fénykorában is csak kövér izzadtságcseppek árán tudott magából kipréselni. Szemfüles rajongók már találkozhattak videómegosztó portálokon a Punishment Through Changes-szel, ami az egyik legkiemelkedőbb zúzda a cd-n. Aaron és Greg jól megtépik a Mayones gitárok húrjait, Nick pedig a neo-metalos P.L. korszakra jellemző vokáltémákkal támogatja meg az egyik személyes kedvencemet. A headbangelhető riffek mellett meg kell jegyeznem, hogy a számos másik metal hordában edzett Adrian Erlandsson minden eddiginél magabiztosabban teszi hozzá a magáét a dobok mögött, ráadásul maga a dobhangzás is remek. Utóbbit azért éreztem fontosnak megjegyezni, mert több korábbi lemezükön éreztem nagyon erőtlennek, vagy éppen halknak a dobokat. Gondolom rengeteg ős-fanatikus érezte úgy, hogy visszatalált az Elveszett Paradicsomba, amikor meghallotta/meglátta az új videót, ami a Beneath Broken Earth-re készült. Vaskos, lassú Sabbath/TypeO-féle doom témák á la Paradise Lost. Ez tehát az a korábban már beharangozott szám, mely a zenekar történelmének leglassabb dala. Mindössze annyi bajom van vele, hogy 6 perc egy ilyen hörgős, lassú, komor tételből indokolatlanul sok, ráadásul ilyet ésszerűbb a lemezek végére tartogatni, nem pedig a közepén elhelyezni. Az ezt követő Sacrifice the Flame sem tekinthető sokkal lendületesebbnek (ezért is nem gondolom okos dolognak ezen track-ek elhelyezését a lemez szívében). Fenséges, szívbemarkoló harmóniák, megtámogatva vonósokkal, melyekhez Nick kiváló érzékkel vegyíti a tiszta éneket és a gurgulázást. Egy igazi zenei manna, remélem hallható lesz élőben. Tavaly szeptemberben a bulgáriai Plovdiv-ban hangzott el először a helyi filharmonikusokkal előadott koncerten a Victims of the Past. Mindig is remek érzékkel közelítettek a szimfonikus megoldásokhoz, így sohasem volt olyan érzése az embernek, hogy valami gyenge “torzított filmzenét” hallgat. Szomorkás hangulat, de egyben magasztos monumentalitás is jellemzi itt a komolyzene és a metal varázslatos házasítását. A banda történetének nem csak leglassabb tétele, de egyben a leggyorsabb is megszületett 2015-ben, amit Flesh From Bone-nak kereszteltek el. Zord lassúsággal indítanak, majd fékezhetetlen ős-black metálos (!!!) elánnal támadják le a gyanútlan hallgatót. Bizony, Greg nemcsak a régi kedvenc death metal bakelitlemezeit porolta le, hanem a korai Celtic Frost, Bathory LP-k fekete sávjait is újra érintette a lemezlejátszó tűje. A Cry Out-ban egy kis crust hatást is érezni, igaz nem annyira szembetűnően, mint a szintén Mackintosh-hoz köthető Vallenfyre anyagokon. Annak ellenére, hogy az új mestermű egyik legintenzívebbje, nincs agyonbrutalizálva, helyenként relatíve szellősre is vették a figurát. Nick a közepe táján megpróbál szinte Peter Steele-i mélységekbe lemenni, de persze a tragikusan fiatalon elhunyt Type O Negative frontemberének baritonjait nem éri el. Vészjósló hangulatú kórussal vezetik fel a záró Return To The Sun-t, s nem is engednek a baljós szorításból az In Requiem/Faith Divides us… lemezeket idéző dallamok. Remek lezárása egy fantasztikusra sikerült lemeznek, de azért helyet cseréltettem volna az A-oldalt záró klipnótával.
Be kell vallanom, hogy egy kicsit szoknom kellett az új anyagot, de megérte. Mindenképp érdemes elmerülni a Plague Within részleteiben, mert rengeteg olyan értékes eleme van, ami sokaknál talán csak később fedi fel magát. Az elektro/alternatív korszak kivételével valamennyi éra megidézésre került anélkül, hogy az olcsó, hatásvadász nosztalgiázás epeízét keltenék a szánkban. Hangzását és szellemiségét tekintve pedig az utóbbi évek egyik legkiegyensúlyozottabb kiadványa, egy olyan analóg/old school hangzású lemez, ami magabiztosan megállja a helyét 2015-ben. Számomra egyértelműen az idei fél év csúcsalkotása, egyben garantált helyezés az év végi TOP5-ös listámon.
