Európa (sőt, nem túlzás, talán a világ) heavy metal színtere a Hammerfall 90-es évekbeli felbukkanásával kezdett éledezni. Addig a kétlábgépes, tökösen riffelő muzsika tabunak számított, helyét elektronikus zenék, rap, és a többek között a Nirvana és a Pearl Jam aktív közreműködésével az évtized közepére csúcsra juttatott, majd lassan megfáradni kezdő grunge foglalta el. Dronjakék aztán a Glory To The Brave albummal visszahozták a köztudatba a metal muzsikákat, és ahogy az lenni szokott, jöttek a nyomukban az Európai Heavy Metal Új Hullámának tagjai, többek közt az Edguy, a Brainstorm, a Nostradameus és a Nocturnal Rites. Utóbbi együttes 2004-es lemezével foglalkozik nosztalgiázó rovatom újabb darabja.
Gyanítom, a bandát nem sokan ismerik közületek, így elmondanám, hogy eleinte Necronomic néven death metalt játszottak, egy demójuk is kijött, de fokozatosan elkezdtek dallamokat belevinni a zenéjükbe, már 92-ben, amikor a Hammerfall például még a fasorban sem volt, sőt, meg sem alakultak. Egyre több lett a Maiden hatás a Nocturnal Rites zenéjében, a death-elemek fokozatosan kiszorultak. Ehhez persze szükség volt egy minőségi torokra, őt Anders Zackrissonnak hívták, és egészen a harmadik albumig énekelt ő, a 2000-es Afterlife előtt váltotta a mai frontarc, Jonny Lindkvist. A basszer pozícióján alapítótagot találunk, Nils Erikksont, a ritmusgitáros pedig az ugyancsak a kezdetektől jelen lévő főnök, Fredrik Mannberg. A lemezen Nils Norberg a másik gitáros, a dobokat pedig Owe Lingvall kezeli.
A lemezen tíz dal található. Szerintem Lindkvist dallamtúltengésben szenved, és muszáj időnként nagyobb dózist a NR-lemezeken keresztül a hallgatókra szabadítania. Ezen a lemezen sincs egy másként, az összes szám refrénje iszonyat fogós, kezdve akár a nyitó/címadó New World Messiah-val, folytatva a sort az első klipnóta Against The World-del, az ötödikként érkező Egypticával (zseniális keleti főtéma, tényleg fantasztikus), a nyolcadik The Flame Will Never Die-jal, egészen a záró Nightmare-ig. Elképesztő! Jó, nagy a dömping, és az Edguy, a Hammerfall meg a többi brigád is írt jó nótákat, de valamiért nekem ez a lemez mégis a szívem csücske, ha újsulis európai heavy metalról van szó. Ugyanis a zenészek is minőségiek, és nem csupán a frontember viszi el a produkciót hangjával és előadásával. A két gitáros témái, riffjei élvezetesek és technikásak, a szólózást nem viszik túlzásba, tehát nincsenek nagy virga-partik, harmóniák viszont dögivel, a basszer vastagon alapoz, Owe pedig nagyon agyasan dobol, cines kíséretei, kétlábgépes témái, lepörgetései mezei aggyal felfoghatatlanok.
Lehet, hogy azt mondjátok sokan, ha meghallgatjátok a lemezt, hogy “tucatbanda a Hammerfall nyomdokain”. Megeshet, de egyfelől járhat-e egy másik banda nyomdokain az, amely előbb alakult, másfelől pedig nekem piszokmód bejön a Nocturnal Rites, pedig amúgy az északi vonalas metalt nem bírom különösebben. A jóféle dallamokat viszont igen, itt pedig azok szép számmal vannak. Nagy igazságtalanság, hogy ennyivel a Hammerfall mögött kullognak.
