Aki ismer, tudja, hogy a Machine Headdel kapcsolatban nem tudok nem elfogult lenni. Imádom a csapatot, szerintem nincs gyenge korongjuk, bár ezt a szakma nem így gondolja, a kritikusok csak a debüt Burn My Eyes-tól dobtak egyértelmű hátast, az utána következő The More Things Change már kevesebb elismerést kapott, a rap-metalos korszak által megbénított The Burning Red és Supercharger korongok pedig szinte dicsérő szóban sem részesültek. Az idő azonban talán klasszikussá tette ezt a két lemezt, meg hát szerintem bármely MH-fanatikus megbocsátja nekik a legrappelősebb témákat is egy Blackening után 🙂 Ígérem, a Supercharger is felbukkan majd nosztalgia-rovatomban, de most időrendben haladnék, és a Burning Red korongot venném górcső alá.

Ez volt ugyebár az első olyan korong, amin már nem Logan Mader játszott. A gitáros befüvezve balhézott össze próbán a többiekkel, erre a főnök Robb Flynn kitette a szűrét, másodjára bontva meg az alapcsapatot (az első távozó Chris Kontos dobos volt még ’95-ben). Az utód Ahrue Luster lett, akit az Ill NIno kapcsán is ismerhetsz. Mellesleg, Logan sem keseredett el nagyon, Max Cavalerával hozta össze a Soulfly-t.

Egy sejtelmes intro után robban be az első sláger, a Desire To Fire. A rappelés tényleg újdonságnak hat, és egy ideig talán bántó is lehet, főleg a hithű metalosoknak, és elismerem, hogy Robb zenei múltjából (Bay Area-thrasher Vio-lence, ugyebár) nem következne ez, meg a sárga tüsihaj, de a szám maga a rappelés dacára nem rossz. Érezhetően távolodnak a korábbi groovy thrash iránytól, de a nagyon jó refrének már itt megvoltak. A piacképesebb stílus kialakításának oka lehetett a kiadó, de Robb Flynn is, ezt nem tudjuk pontosan. Ami tény, hogy a lemezen jóval kevesebb a gitárszóló, mint elődein, valamint a hangzás is kevésbé tömény, mint a groovy thrash egyik alapművén, a Burn My Eyes-on. Mindezek ellenére ez a zenekar második legjobban fogyó korongja az Államokban.

A kereken ötvenperces lemez a Nothing Lefttel folytatódik, amit egy lehelettel gyengébb nótának érzek a többinél, az örökös koncertkedvenc The Blood, The Sweat, The Tears felbukkanása azonban kétségtelenül pozitív hatással van a hallgatóra, a refrén pedig egy olyan elszállósabb, lebegősebb bridge után robban be, amit meglehetősen sokat alkalmaztak Robiék eztán.

Jön a Silver, ami a lemez első felének egyik legdallamosabb tétele, és egyáltalán nincs benne rapelés, lehet, hogy ezért tetszik picit jobban, mint a többi nóta, emellett a refrén is emlékezetes. A lemez nagy slágere viszont a From This Day. Nem is sűrűn játsszák Robbék, pedig de jó lett volna tavaly Prágában hallani! Egy azonnal felismerhető gitártémával indít a nóta, Robb beszámol, és máris gumilabda-módra ugrálhatsz! Mert erre lehet! A verze ismét rapes, de a refrén mindenért kárpótol, nem véletlen, hogy erre készült a klip anno. (Azért viszont óriási mínuszpont: nem elég, hogy mindenféle bohócoknak vannak benne maszkírozva a tagok, még a négyperces trekket is editálták.) Jelzem, a nóta a 2003-as Hellalive koncertlemezen üt igazán, ahol Robb jóval durvábban vezeti elő a refrént, szinte már hörög, és ezt mégis olyannyira dallamosan teszi, hogy a hideg rázza az embert. Továbbá megjegyezném még, hogy Flynn hangja ezen a lemezen a legkevésbé üvöltős és durva, nem véletlenül, hiszen a megcélzott piacra thrashes üvöltéssel nem lehetett betörni.

Az Exhale The Vile lassan épül fel, és nem is annyira meghatározó, de van benne egy énekileg igencsak dallamos rész, valamint Robbnak a következő albumon tömegével hallható, és ebben a korszakban védjegyének számító szuszogása is itt tünik fel elsőként.

A Police-feldolgozásra rengetegen felkapták a fejüket, okkal, hisz igen jóra sikeredett. Picit üvöltősre veszi a figurát Robb Flynn, és egy lüktető nóta kerekedik ki a Message In A Bottle-ből. A Devil With A King’s Card egy középtempós, jó refrénű, bár egy nagyon picit jellegtelennek tűnő szám, nem úgy, mint az utána következő I Defy, mely egy bivalyerős darab, és amelyben Robb végre tisztességesen rácuppan a mikrofonra, és elemi erővel üvölti a refrént. A gitártéma itt is azonnal rögzülő, és kötelező jelleggel léggitározandó. A verze mondjuk picit rapes, de ettől még ez egy bitang jó nóta. Zárónótának is megtenné, de Gépfejék mást gondoltak a lemez végére, két dal még hátravan.

A Five ismét nélkülözi a rapes betéteket, bár itt is van hiányosság, az ötperces nóta utolsó percének konkrétan semmi értelme, védjegyszerű gitárnyikorgatás, és ennyi. Az albumot pedig a címadó nóta zárja, mely az egyik legnagyobb kedvencem az egész MH-életműből. Lassú, finom, kis túlzással akusztikus dal, akkora súllyal, hogy maga alá temet! Robbnak minden szavát elhiszed, ha ilyeneket énekel, márpedig a nóta szövege sem semmi. Nem egy haveromnak mutattam, és óriási tetszést aratott a körükben.

Szóval, ha másért nem, a címadó nótáért mindenképp érdemes beszerezni a lemezt, de azért akadnak rajta rohadt jó nóták még, elég csak a From Ths Day-re vagy a The Blood, The Sweat, The Tears-re gondolni. Igyekeztem kedvet csinálni ehhez a nagyszerű, ám alulértékelt albumhoz, remélem, sikerült is. Az album szerepel a kettes csatorna kínálatában, ismerkedjetek vele bátra, higgyétek el, csalódás kizárva!