Nem tehetek róla, évtizedek óta rajongok Mike Tramp hangjáért. Pedig nem egy Pavarotti a dán származású srác, de én sosem rajongtam „a csillagokat is leéneklem az égről” frontemberekért. Amióta meghallottam a White Lion 1987-es Pride lemezét, azóta legyen az Freak Of Nature, The Rock ‘n’ Roll Circuz, vagy akár szólóban, rabja vagyok a nyávogós, olykor sírásra csukló hangjától. Na persze a White Lion nem csak róla szólt (még ha ő ezt így is gondolja), hanem Vito Bratta fődalszerző/gitárosról is, aki számomra érhetetlen módon felhagyott a zenéléssel, semmi hír róla, 1994 óta csupán annyi információ kelt szárnyra, hogy a zenétől visszavonultan él idős anyukájával a Staten Islanden levő gyerekkori házukban. Pedig Bratta olyan szerzői vénával és mellé gitártudással rendelkezett, amelyről a legtöbb muzsikus csak legnagyobb vágyaiban mert gondolni. A Pride egy igazi rocktörténelem, egy olyan lemez, ami a megjelenése idején a slágerlistákon méltán szorította meg a Guns Appetite For Destruction lemezét, de a Def Leppard Hysteria korongja is csak kapaszkodni bírt utána.
A White Lion egyike volt a nyolcvanas évek „hajbandáinak”, azon amerikai metal generációnak, mely megnyitotta a mainstream kapuját a keményebb zenék előtt. Amikor 1983-ban Mike Tramp Dániából az Egyesült Államokba költözött, feltehetően ugyan olyan ambiciózus álmokat dédelgetett, mint sok más, hosszúra növesztett hajú, rocker kollégája az évtized derekán. Zenészek
tucatjai próbáltak akkoriban szerencsét az USA-ban. Ráadásul Dánia is ekkor kezdett jelentősebben belenőni a metal világba – gondoljunk csak LarsUrichra, a Mercyful Fate-re, vagy akár a Pretty Maidsre. Tramp végül a glam metal világában próbálta megvetni a lábát. Ebben nagy segítségére volt a Van Halen-iskola egyik legjobb tanítványa, a magába forduló különc hírében álló Vito Bratta gitáros (ex-Dreamer), akivel rögvest neki is láttak a dalírásnak, majd csatlakozott hozzájuk Felix Robinson és Nicki Capozzi is, hogy aztán együttesen megalapítsák a legnagyobb dán/olasz-amerikai glam metal bandát. Kezdetben nekik sem volt minden fenékig tejfel. 1983-ban, Frankfurtban Peter Hauke producer irányítása mellett rögzítették debütáló nagylemezük, a Fight To Survive anyagát. Bizakodóak voltak, hiszen ott lapult a zsebükben az Elektra céggel 
kötött lemezszerződés. A lemezkiadó 1984 júliusára tervezte kiadni a korongot, azonban a cég valamelyik balfék munkatársa a dalok gyatra hangzására hivatkozva visszatartotta a kiadást, majd röviddel utána a szerződést is felbontotta a bandával. A Fight To Survive így végül először 1985-ben Japánban jelent meg a Victor kiadó gondozásában, majd később az USA-ban a Grand Slam terjesztésében. A lemez a Billboard 200-as listáján a 151. helyig jutott, mivel azonban a Grand Slam nem tartozott a nagy multi kiadókhoz, így hamar csődbe is ment, ráadásul a White Lion ritmusszekciója is kicserélődött. Akkoriban még Dave Spitz volt a basszer és Nicky Capozzi volt a dobos, de Spitz még 1985-ben a Black Sabbath-ba igazolt, őt hallhattuk a Seventh Star és az Eternal Idol albumokon. Dobosnak Greg D’Angelo érkezett, aki az Anthrax tagságát hagyta fel a Fehér Oroszlán hívószavára. Basszernek pedig James LoMenzo érkezett, aki a White Lion 1991-es feloszlása után elképesztő karriert futott be, például 2006-2010 között például a Megadeth tagja volt. Már velük készült el a Pride című második White Lion album, amely végül 1987. június 21-én az Atlantic égisze alatt jelent meg, hogy aztán rövid időn belül az egész világot hatalmába kerítse.
Az albumot a megjelenés előtt június elsején egy kislemez harangozta be, a ma már legendássá vált Wait. Természetesen az akkori MTV nagyhatalom miatt a dalhoz klip is készült, a nóta pedig a Billboard lista 8. helyéig jutott. A White Lion mindig is rendelkezett egy jellegzetesen száraz, a kortársak többségéhez képest viszonylag puritán hangzással. Apropó hangzás…lehet, hogy sokan most meglepődnek, amit írok, de a mai, modern hangzású lemezek még inkább megerősítik bennem azt a hitet, hogy a Pride egyetlen hibája az a hangzás. Pedig a lemez producere nem más 
volt, mint a világhírű Michael Wagener. Talán az abszolút slágerlisták megdöntésével járó dollármilliók lebegtek a szemei előtt, amikor a keverőpult gombjait tekergette, de tény, hogy mai füllel rendkívül aránytalanul szól az album (sajnos ezen a 2010-es remaszterizált kiadáson sem tudtak nagyon javítani). A dob végig csak a minimálisat döngeti, a basszusgitárt pedig szinte nem is hallani. Ami nagyon előtérben szól, az Mike hanga és Vito gitárjátéka. Ami igazából nem is baj, hiszen mindenki tudja, hogy ők ketten voltak a szellemi agyak a zenekarban, de ha főleg fülessel hallgatod a lemezt, akkor bizony kijönnek a hibák. Persze ezt nem a zenei tudásra értem, hiszen a muzsikusok tökéletesen bánnak a hangszereikkel. Mike (mint ahogy írásom elején is említettem) kissé nyafogós stílusa és rekedtes orgánuma persze nem lehet mindenki kedvence, én azonban roppantul kedvelem a hangját, még grunge-os korszakában, a Freak Of Nature élén is szívesen hallgattam kifejező, érzelemgazdag dallamait, nem is beszélve a lazább, nyugisabb vonalú szólólemezekről. Azt hiszem millió fiatal hölgy szívét dobogtatta meg akkoriban ezzel a leginkább érzékenynek mondható rock orgánummal. A már említett Wait mellé még három potenciális slágerlistás dal született. Több mint egy évvel az album megjelenése után követte őt a Tell Me című 
parti rock kislemez, mely azonban nem szerepelt ilyen fényesen a listákon (58. lett), viszont a When The Children Cry balladája egészen a Billboard harmadik helyéig jutott. A dal érdekessége talán az, hogy hiányzik belőle a glam metal emelkedett hangulata, helyette határozottan inkább könnyfakasztó zeneiséggel bír, amit Bratta szomorkás gitárjátéka fűszerez. A When The Children Cry elképesztő sikere miatt a Pride lemez még egy év távlatból is fogyott, mint a cukor, dupla platina lett, a Billboard listáján pedig a 11. helyig jutott. Azért, hogy helyen legyen a balansz, negyedik kislemeznek egy újabb, ikonikus nótát is megjelentettek, az All You Need Is Rock ’n Rollt, mely egy igazi glam metal klasszikus lett a maga lenyűgöző gitártémáival és a koncerteken bemutatott elnyújtott előadásával. Persze nem lennék hiteles, ha a slágerlistás dalok mellett nem említeném meg az olyan zsniális szerzeményeket, mint a Don’t Give Up, a Lonely Nights vagy a Sweet Little Loving. A Pride nem más, mint háromnegyed óra totális dallamorgia.
A csapat a csúcsra ért a lemezzel. Az egykori KISS gitáros Ace Frehley szóló zenekarával turnéztak, de feltűntek az Aerosmith, Ozzy, a Stryper és a KISS mellett is, 1988-ban pedig az AC/DC Blow Up Your Video turnéján szerepeltek. Big Game címmel 1989-ben adták ki harmadik nagylemezüket, ami 19. lett a Billboard listáján, azonban egyértelmű, hogy azzal a lemezzel gellert kaptak, és sajnos a bluesosabb, érettebb Mane Attraction már kevés volt ahhoz, hogy a grunge-korszak beköszöntének hajnalán visszaédesgesse a régi híveket, ráadásul a tagok között ezzel párhuzamosan komoly személyi feszültségek is támadtak. A banda így aztán 1991 végén feloszlott. Mike Tramp úgy látszik nem ismerte azt a közmondást, mi szerint „Ne ébreszd fel az alvó oroszlánt” ugyanis később aztán teljesen új tagokkal előbb Tramp’s White Lion majd White Lion néven készített dalokat. Rá kellett jönnie azonban, hogy Vito Bratta nélkül nem tudja visszahozni, de még csak meg sem közelíteni a Pride-on hallható 10 dalt. Végül is Mike Tramp a 2008-as kísérlet után lemondott a névről, és napjainkban már saját nevén ad ki szólólemezeket. A pontszámom sem lehet más, mint amennyi a lemezen található dalok száma.
Pontszám: 10/10
Az együttes tagjai:
Mike Tramp – ének
Vito Bratta – gitár
James LoMenzo – basszusgitár
Greg D’Angelo – dob
A lemezen hallható dalok listája:
01. Hungry
02. Lonely Nights
03. Don’t Give Up
04. Sweet Little Loving
05. Lady Of The Valley
06. Wait
07. All You Need Is Rock’N’Roll
08. Tell Me
09. All Join Our Hands
10. When The Children Cry
