A metal műfaj ágas-bogas, néha teljesen öncélú és átláthatatlan szertágazásában van egy olyan kinövés, mely sötétebb és súlyosabb bárminél is amire valaha ráaggatták a metal jelzőt. Ez nem más, mint a doom metal. Hogy bizonyítsam az első mondatomat, a doom metalt, mint műfajt, skatulyát végtelenségig lehet bontani, hisz doom zene a Black Sabbath és doom zene az Inverloch is, jelen ismertető tárgya és mégis mekkora a zenei, hangulati különbség. Nem beszélve arról, hogy maga az Inverloch is nem színtiszta doom, hanem doom-death/death-doom, kinek melyik tetszik igazából.
Hagyjuk a száraz feszégetéseket, hisz az Inverloch nem egy doom zenekar, hanem maga a DOOM zene olyan tagja, aki maga is stílusteremtő, létrehozó, nevük hallatán minden zenész elcsendesedik, a szolgai másolók még inkább a hátérbe húzódnak, hisz megszólalt az Atya, aki nagyon keveset beszél, de ha igen, akkor annak súlya és következménye van. Ugorjunk vissza az időben egészen 1993-ig. A metal zene morózusabb, sötétebb ága ebben az évben kitermelt jó pár azóta klasszikussá értett albumot, köztük az ausztrál Disembowelment egyetlen albumát is, a Transcendence into peripheral-t is. Ezen album egy olyan végítélet szónikus megjelentetése, melyet azóta ezrek próbálnak több/kevesebb sikerrel újraértelmezni. Hogy ez mennyire nehéz, azt maga a zenekar léte is alátámasztja, hisz majd’ 20 évet kellett várni a folytatásra, amely immáron Inverloch néven jött el egy három dalos EP formájában 2012-ben. Idén egy teljes hosszúságú lemez is követte a 4 éve kiadott szösszenetet és az idő mintha valahol megállt volna 1993 és 2016 között.
A bakelit borító szürke és ennek különféle árnyalatai szoros analógiában vannak a zenével. Nem a minőségben csapódik ki a szürkeség, hanem hangulatában, a világvégét megkántáló, megzenésítő lelkek abszolút sivárságában. Az alkotói véna zsenialitása ütközik a totális nihillel, a kilátástalanság olyan mélybe torkolló érzetével, mely tulajdonképpen maga a világmindenség utolsó utáni másodperce. Sokan regéltek az utolsó napról, az apokalipszis napjáról, itt a megsemmisülés utáni teljes kiégés látható, hangképekben lefestve. Próbálkoztak és próbálkoznak sokan, hogy létrehozzanak hangulatokat, mely olyan miliőben fogant ahol nincsen lélek, a Distance I Collapsed-en sikerült. A vokalizálálás nem elsuhanó lelkek sötét szárnycsapásai, hanem a füst, mely légmozgás hiányában nem száll tova, hanem helyben maradt.
Nehéz szavakat találni mely felér a zene nagyságához, ez teljesen lehetetlen, száraz próbálkozás marad csak a méltatás, ami tulajdonképpen méltatlan körbeírás. Ugyanakkor azt is nehéz a hallgatónak megfogalmaznia, mi az a vékony határ, mely még azon keretben tartja a zenét ami sokban megkülönbözteti a hasonló vizekre evező zenei alkotásoktól. Ez a határ nem más, mint a dalok zseniális felépítése. Hagyományos dalszerkezetet itt nem talál a hallgató, zenei képek bőséges tárháza fogadja, melyek annak ellenére, hogy nem a mai divatnak megfelelő rózsaszín és annak variációi, hanem a szürke és fekete.
