A csapatról sokaknak maximum az ugorhat be, hogy az alapító gitáros Lee Altus mostanság Gary Holt mellett szárnysegédkedik az Exodus ban (nem mellesleg idénre várható tőlük is az új lemez, a 2007-es Atrocity Exhibition második Exhibit-je), és itt nagyjából ki is fújt a Heathen ismertsége az átlag rockerek körében.
A megszállott thrash-fanok (mint például jómagam is) viszont tűkön ülve várták Altusék új anyagát, némán beletörődve, ahogy a tavaly októberre bejelentett lemez megjelenése szépen átcsúszott a jövő évre. De minthogy végre itt van, végre górcső alá vehetem 2010 talán legjobb thrash-produkcióját.
Mert ez itt kérem, bizony az! Emlékeztek 2009-re? Akkor a Kreator szállította az év thrashlemezét már szokatlanul korán, februárban, most pedig a Heathen tesz előreláthatólag ugyanígy. Hamisítatlan Bay Area thrash-esszencia hallható majdnem hetven percben, az eredeti énekes, Dave White változatos vokalizásával. Ha kell, hatalmas dallamokat produkál, ha viszont a témák azt követelik, úgy acsarkodik, akár Chuck Billy a Testamentből. Altus és a mellette pengető Kragen Lum is kitesznek magukért, iszonyat feszes thrash riffekkel bombázva a füleid, Jon Torres basszusa a gyomrodat remegteti, Darren Minter echte thrashdobolása pedig példaként kell álljon a műfaj ütősei előtt (Bostaph munkái mellett, persze).
Nem minden nóta vadifriss, durván négy-öt éve dolgoznak már a visszatérő lemezen a srácok, így néhány tétel (Arrows Of Agony , Silent Nothingness , vagy a keleties intró után öngyilkos arab merénylőként berobbanó Dying Season ) már régóta ismerős lehet koncertekről, és a csapat Myspace-oldaláról, a többi azonban mind új téma. Személyes kedvencem az epikus, lassan építkező, fülbemászó refrénnel és akusztikus középrésszel bíró No Stone Unturned , ami az amúgysem rövid és egyszerű témákat tartalmazó anyag leghosszabb tétele a maga tizenegy percével, mégsem érzed túl hosszúnak, pedig Altus és Lum szinte az agyát szétszólózza a markánsan két résszé különülő dalban (meg az egész lemezen kábé, iszonyat beszarás, amit leművelnek). Ellenpontként ott a négyfél hosszú Bloodkult , ami elsöprő intenzitással pumpál rajtad keresztül, vagy a kőegyszerű, együtténeklős refrén miatt szerintem tuti koncertfavorittá váló száguldó Fade Away .
A hangzás persze bika, ahogy illik, ők is tudták, hogy ez az anyag nem szólalhat meg akárhogy, így nem sajnálák az időt a felvételekre. Mindent egybevetve ez az anyag az elmúlt évek egyik legjobb Bay Area-thrashlemeze, de annyi minden mást is tettek még bele, hogy nem csak a megveszekedett thrash-erek lejátszójában fog sűrűn megfordulni, hanem mindenkinek ajánlhatom, aki igazán minőségi metalra szomjazik. Március 24-én a csapat Bécsben elcsíphető, ahol a Viper Roomban mutatják be a lemezt.
9
