Megmosolyogtattak azok a Fear Factory rajongók, akik nemtetszésüket fejezték ki azzal kapcsolatban, hogy kedvencük az előző, The Industrialist című lemezt dobgép használatával vették fel. Most komolyan. A Demanufacture dobhangzása élőbbnek hat? Ne fárasszuk egymást!  A Christian Wolbers/Raymond Herrera által komponált Archetype és Transgression lemezek kivételével, egyetlen egy FF album dobsoundjára sem lehetett eddig ráfogni, hogy “élő”. Burton C. Bell énekes és a 2009 óta visszatért Dino Cazares gitáros legnagyobb bűne az volt, hogy sok más (sok esetben klasszikus heavy metal!!!) bandával ellentétben, ők őszintén vállalták, hogy a 2012-es korongon nem játszott dobos. Három évvel a méltatlanul lehúzott “műlemez” után ismét új anyaggal örvendeztetnek meg minket az indusztriális metal istenek, immár organikus bio-dobos közreműködésével.

Mint kisgyermek a Jézuska által a karácsonyfa alá tojt ajándékokat, úgy vártam az idei esztendő Új kenyér havának hetedik napját, hogy végre elmerülhessek a Genexus-ban. Az Autonomous Combat System az “Indusztrialista” címadójának felvezetőjéhez hasonló ipari zajongással kezdődik, melyben (mostanság egyre sűrűbben használt) zongoradallamok hangjai bontakoznak ki egy öntudatára ébredt gépezet narrálása mellett. Bizony, nem csalás, nem ámítás: Burton ismét a Gép vs. Ember témakört választotta az idei opus koncepciójaként, ám ezúttal (dobpergés!) a Gép szemszögéből. Zakatoló dob/gitár szinkron, ahogy azt megszokhattuk az elmúlt évtizedek során, valamint Burton agresszív üvöltései, melyek dallamos éneklésbe mennek át a refrénnél. Sem az unalomig ismételt géppuska tempó, sem a néhol ’80-as éveket idéző szintetizátor melódiák nem tudnak felcsigázni, sőt kijelentem, hogy ez a banda karrierje során eddig írt legötlettelenebb nyitás. Az Anodize dobintrójának megszólalása egy az egyben megegyezik az előző kiadványon hallható sound-dal, de ezt csak mellékesen teszem hozzá. Lényegesen kreatívabbnak érzem a folytatást, mely hűen igazodik a FF-standardhez, mégis sokkal hamarabb beleül az ember fülébe. Nemrég hagyományos videó klipként is napvilágot látott az egyik abszolút kedvencem, a Dielectric. A szaggatott, mély csellódallamok egyenletes “digitalizálódása” után Dino rápakol pár mázsával a 8-húrosával, melyre Burton ugatós hangja és Mike Heller(?) dobjátéka ad még némi extra löketet. A refrén egyszerűen zseniális, de nemcsak a ’90-es évek egyik legmeghatározóbb metal énekese által előadott gyönyörű vokál témáknak köszönhetően, hanem a mexikói gitáros ötletdús kvint- és akkordvariálásai miatt is, mely alatt azt értem, hogy szerencsére Senior Cazares tudománya nem áll meg, a néhai Dimebag Darrell által csak “ujjtologatásnak” titulált maszatolásnál. A Soul Hacker hasonló okokból dettó nagy favorit, s a szövege is tartalmas. A Protomech-re ugyanez érvényes, zeneileg pedig a visszatérő Mechanize cd Powershifter című dalának elég durva koppintása, bár kétségtelen, hogy remekre sikerült. Itt meg kell állnom egy epés megjegyzés végett. Tény, hogy Burton hangjával történt valami valahol az Obsolete és a Digimortal közötti időszakban, mely igencsak rányomta bélyegét az évezredforduló után produkált élő teljesítményére. A kérdés az, hogy például az előbb említett új szerzemény előadása a színpadon vajon megközelíti-e egyáltalán a lemezen hallható (vélhetően kozmetikázott) minőséget. A címadó, Genexus érzésvilága az idén 20 éves “Demanufaktúra” atmoszféráját juttatja eszembe, valamivel kevésbé steril, de annál erőteljesebb hangzással. Tetszetős. A Church of Execution a leggroove-osabb mind közül, nem lepődnék meg, ha egyenesen a Digimortal-ról maradt volna le. A maga módján igen könnyed tételnek számít a Regenerate, jól is esik egy lazább, de azért lendületes számot hallani az album végéhez közeledve, de tudnak ők ennél jobbat is, így nem is említeném egy lapon mondjuk a ’98-ból származó Descent-el. A Battle for Utopia sok ínyencséget rejt magában, ami miatt szívesen hallgatom. Talán itt hallhatóak a legrafkósabb dobtémák, a riffek is helyenként egészen thrash-esek, ráadásul a szintivel megtámogatott dallamos vokálok nagyon élénk cyber sci-fibe illő grandiózus képsorokat vetítenek elém. Nem nagyon tudok mit kezdeni az Expiration Date-tel, ami az eddigi monumentális, emelkedett hangulatú zárótételekkel ellentétben, inkább egy kommersz, rádióknak szánt remixhez hasonlít. Szépnek szép, de egy kicsit erőtlen az eddigi befejezésekhez viszonyítva. A digipack kiadáson található még a Genexus remix verziója (Mandatory Sacrifice), ami valószínűleg nem okoz csalódást azok számára, akik, hozzám hasonlóan, szívesen hallgatják a Remanufacture-t. A másik bónuszdal Enhanced Reality névre hallgat, és ha engem kérdeztek, ez a filmzenébe illő track sokkal jobban illett volna a lemez végére. Itt Burton másik projektjének, az Ascension of the Watchers-nek a feelingje jön át, amit én úgy írnék le, mintha vetítés közben ébren álmodnánk a planetáriumban.

Messze van a Genexus a tökéletes jelzőtől, bár nem vitás, hogy az eddigi összes Félelem Gyárban készített termékhez hasonlóan, valószínűleg ezt is sokat fogom hallgatni. Az anti-industrialist tábor remélem egy kicsit nyitottabb lesz e lemez hallatán és nem ragad le a “dobgép nekem nem elég true egy ipari metál bandához” mantránál. A kisebb negatívumok ellenére is érdemes ismerkedni az idei év egyik legfontosabb metal kiadványával. Bár az előttük álló turnék az idén jubiláló, méltán klasszikussá vált Demanufacture előtti tiszteletadás jegyében zajlanak majd le, de örömmel nyugtázom, hogy az újkori alkotások is egy erős, kreatív zenekar lenyomatát képezik, nem pedig egy szánalmas hakni-band erőtlen műfogsor csattogtatását.