Semmi sem olyan mint régen, hangzik az ismert mondás. Így van ez a zenekaroknál is. Nehéz megütni azt a szintet amivel anno beléjük szerettünk, amivel anno megírták a legnagyobb slágereiket. Ha pedig olyan egyedit alkottak mint a Dream Theater 1992-ben, akkor egyenesen lehetetlen, akárcsak megközelíteni is. 2010 óta, mióta Mike Portnoy elhagyta a zenekart, ez a DT negyedik nagylemeze, de valahogy sosem jött össze igazán az az íz, amiért az Álom Színházat a prog-szcéna egyik legnagyobbjának tartották. Sok rajongó adott hangot elégedetlenségének, hogy a Mangini-korszakban valami nem klappol. Mindezzel pedig Portnoy-nak adtak igazat abban, hogy valóban ráfért volna a szünet a csapatra. Sosem tudjuk már meg, hogy akkor mi lett volna. Egy azonban biztos, két DT szemmel igencsak közepes, és egy még annál is gyengébb ( The Astonishing) lemez után, most végre valami pozitív irányba változott. A Distance Over Time sokkal érettebb, és Dream Theater-esebb mint az előző három lemez közül bármelyik is.
A nyitó Untethered Angel volt az első amit megosztottak velünk Petrucci-ék. Vegyes érzelmekkel fogadtam a dalt. Ugyan a sokat szapult dobhangzás érezhetően rendbe jött, sőt a középrész a lassabb témákkal igazán szépre sikeredett, valami még mindig nem volt kerek. Több hallgatás után esett le, hogy LaBrie énektémái nem ülnek a dalhoz. Hiába a zenei profizmus, ha az énekvezetés nem annyira jó. Ehhez több tucat hallgatás után is tartom magam. Szerencsére az egész lemezt figyelembe véve ez itt a legszembetűnőbb, úgyhogy innen már csak feljebb vezethetett az út. Ami viszont nagyon figyelemreméltó, hogy mennyire kivan minden hangszer hangsúlyozva. A súlyos gitártémák nem nyomják el sem a basszust, sem Rudess, a szokottnál letisztultabb zongora és orgona témáit sem. A keverő brigád, az egész lemezt figyelembe véve nagy munkát végzett.
A megjelenés előtt úgy volt beharangozva a történet, hogy igyekeznek visszakanyarodni az Images vonalra, vagy legalábbis a 90’es évek DT-jének arculatát újra felvenni. Habár némi igazság lett ebben, inkább úgy érzem, hogy a kétezres évek elejének keményebb, letisztultabb vonalát találták meg. A 6DoiT lemeztől a Systematic Chaosig bezárólag.
A Paralyzed dal erre az első igazi példa. Sallangmentes kemény riffek, Sokkal metálosabb hangzás mint amit a DT-től amúgy megszoktunk. Itt már LaBrie témái is ülnek. Amióta a hangja már nem tudja azt mint 25 évvel ezelőtt ( ezt nem is várom el tőle), ezek a markánsabb témák jobban állnak neki. A mélyebb tartományai még mindig nagyon jók, és ha ezekhez írja a dalokat, akkor igazán kerek történet lesz ebből. Modernebb, groove-osabb hangzás, kicsit mintha mostanában több Muse-féle modern cuccot hallgatnának a srácok.
A Fall into the Light is követi a modernebb, keményebb hangzást, de itt is becsempészett Petrucci a dal közepébe egy gyönyörű gitárszólót, ami azért bebizonyítja, hogy még mindig az egyik legjobb gitáros, ha érzelmes témák szerzéséről van szó. Majd picit váratlanul egy olyan tempó üti meg a fülemet, amit eddig még nem hallottam a Dream Theatertől. A dal végét záró riffelést akár maga Dave Mustaine is írhatta volna. Igazi Megadeth-thrash riff és szóló. És nem ez volt az egyetlen, több helyen is visszaköszön az albumon Mustaine-i építkezés.
A Barstool Warrior kicsit felejthető még számomra, ilyen se nem rossz se nem jó dal. Az eleje még nem áll össze, ezért pedig az összkép sincs még meg igazán. Megszoktuk már az Álom Színháztól, hogy nagyon ritka az ami elsőre átjön, ahol rögtön minden apró részlet megvan. Itt még kicsit hagyom érni a dolgokat. De meg kell jegyezni, hogy az szentimentális Petrucci szóló itt is nagyon adja, ahogy pedig LaBire ráépíti a refrént a végén, az azért nagybetűs DT muzsika a legjavából.
Az album második felén kezdődik igazán a lényeg. Több dolgot is le lehet itt szűrni. A Room137 az első olyan dal amit Mangini írt teljes egészében, ez pedig egy új ízt hozott a főzetbe. Lassabb, merengősebb és sokkal sötétebb a megszokottnál. Valahol a Train of Thought lemez magasságában tudtam volna elképzelni ezt a dalt. Igazán különlegesre sikeredett, mert ilyen még tényleg nem volt. Lehet többet kéne hagyni Manginit dalt írni. Elvégre is, jövőre lesz, hogy tíz éve tagja már a zenekarnak.
Most pedig hölgyeim és uraim….. A Dream Theater elmúlt egy évtizedének legjobb dala, az At Wit’s End. Ez lett a lemez leghosszabb dala is egyben. Hihetetlen érzékkel rakták össze ezt a számot, itt tényleg emlékeztet a dalszerzés a legendás 90-es évekre. Kellő varázslat, kellő keménység, kellő játékosság. Hatalmas ahogy a durvább kezdés után, hogyan építi ki magát a dal egy katarzisos tetőpontra. LaBrie témái itt hihetetlenül jól ülnek. A hangszerelés pedig hibátlan. Minden a helyén, nincs túljátszva, ugyanakkor kellően progos is, nem unalmas, egyszer sem lankad le. Továbbá rengeteg érzelem is van benne. Ez 10/10es DT dal. Ilyenből kéne sokkal de sokkal többet, hogy a megosztott rajongókat visszacsábítsák a srácok.
Az Ou Of Reach a lemez lírai dala. Szép, ezen nincs mit túltárgyalni. Ilyen amikor Rudess nem játssza túl mindenféle kütyüvel a dolgokat, csak egyszerűen ír egy letisztult zongora dalt, amit Petrucci pedig lekísér a maga szépségében. Wow srácok egyre jobb, csak így tovább.
A záró Pale Blue Dot, a Systematic Chaos-os Dark Eternal Night folytatásának tűnik. Amikor azt először meghallgattam, nem is értettem a dalt. Rengeteg váltás, sokszor kaotikus összkép, de aztán szépen csak átjön. A Dark Eternal ma már a koncertek egyik legmetálabb fejrázós prog-opusza. Ennek a dalnak is ez lehet a sorsa. Itt aztán van minden ami a konzervatóriumi agyakból kijött.
Van még egy bónusz tételünk, is a Viper King ami csak a mindenféle, extra, delux, vagy japán kiadásokra kerül rá. Szerintem ez nem is illene a lemez tematikájához, ugyanakkor nagyon remek dal. Kicsit mintha a stúdióban elengedték volna magukat a srácok, és csak úgy összejammeltek volna valamit. Az egésznek olyan hatása van mintha a Uriah Heep vagy a Deep Purple írta volna. Hetvenes évek béli orgonás futamokkal telerakott prog-rock muzsika. Nagyon szórakoztató, még ha így 2019-ben kicsit fura is ilyet hallgatni.
Összegezve, végre újra azt érzem éledezik a DT. Nyilván nem lesz már sosem Images vagy Awake kettő. De itt vannak ötletek, vannak hatalmas témák, és vannak ízig-vérig Dream Theateres dallamok. Az At Wit’s End pedig aztán tényleg egy kuriózum, ha a zenekar elmúlt egy évtizedét vesszük. Lehet nem minden eredeti, itt ott befigyel egykét djenes elem, Muse, vagy akár Megadeth szagú ötlet is, de ez a mai zenei világban már megszokott. Mindenkit érnek hatások, még a Dream Theatert is érhetik.
Ha a teljes DT életműben kell pontoznom ezt a lemezt, akkor elsőre kap egy erős hetest, ha csak a Mangini érát nézzük akkor ennél jóval erősebb pontszám, mert ennek az időszaknak messze ez a legjobb albuma. A hangszerelés, főleg a dobhangzás pedig végre teljesen rendben van.
Élőben is kíváncsi leszek hogyan szólal meg ez az egész, szerencsére július 25-én a Fezenen lesz lehetőségünk ezt letesztelni.
Csak így tovább Álom Színház, úgy néz ki megint megvan a helyes irány!
