Számtalan példát ismerünk a rockzene történelmében olyan zenészekre, akik emberileg ugyan hagytak kívánnivalót maguk után, de zeneszerzőként a legnagyobbakat is megszégyenítő kvalitásokkal rendelkezetek. Hogy melyik érték a fontosabb, hogy kompenzálhatja a személyiségi negatívumokat, a művészként elért eredmények sora, ezt döntsétek el Ti. Most egy olyan együttessel, és annak albumával fogunk foglalkozni, amelyik pont egy ilyen ember szerzeménye, Blackie Lawless-é. W.A.S.P.-The Crimson Idol.
Az album, a zenekar ötödik stúdióalbuma, de az első a sorban, ami nem a megszokott shock-rock stílusban íródott, hanem egy történetet mesél el. Az lemez megírása előtt a banda, teljesen széthullott, így minden dal és szöveg megírása egyedül Blackie nevéhez fűződik. Konceptalbumot írni nehéz. Nehéz, mert nem elég, hogy egy történetet mesélj el, hanem meg is kell vele fognod a hallgatóságot. Olyan sztori kell, olyan zenei aláfestéssel, ami lehet akár vidám, akár szomorú végig, megérinti a hallgatókat, és magukénak tudhatják azt. A Crimson Idol ilyen. Lehet akár egy személy történetének is venni az albumot, de akár tekinthető a kilencvenes évek zenei kritikájának is, kiélezve a producerek, lemezkiadók megkerülhetetlen hatására, a kiadott művekre.
A sztori röviden a következő: A történet főszereplője Jonathan, egy tizenéves fiú, William, és Elizabeth Steel gyermeke. Egy bátyja van, akit Michael-nek hívnak. Jonathan a család szégyene, míg Michael csak a jóra képes. Azonban Michael autóbalesetben meghal, és Jonathan elszökik otthonról, és az utcára megy. Ekkor válik szenvedélyévé az alkohol, és a különféle gyógyszerek. Egyszer egy hangszerbolt előtt sétál el, mikor meglát egy gitárt, és elhatározza, hogy rocksztár lesz. A gitárt ellopja, és gyakorolni kezd vele, valamint megpróbál pénzt szerezni, hogy felvegyen egy albumot.
Ekkor találkozik egy Chainsaw Charlie nevű emberrel, aki egy jelentős lemezkiadó vállalat elnöke, és aki megígéri neki, hogy lemezt készít vele. Jonathan menedzsere Alex Rodmann lesz. Jonathan rövid időn belül rocksztárrá válik, azonban mégsem érezi jól magát a csillogásban. Egyetlen vágya van: hogy szülei szeressék őt, és fogadják el.
Egy éjszaka Jonathan felhívja szüleit, hogy tisztázza velük az ügyeit, azonban próbálkozása nem járt sikerrel. Kevesebb, mint ötven szót beszélnek, melyeknek ez a vége: “nekünk nincs fiúnk”. Jonathan rájön arra, hogy szülei sohasem fogják elfogadni, és szeretni őt, és ezért úgy dönt, hogy öngyilkosságot követ el. Másnap a koncerten leszedi a húrokat gitárjáról, és felakasztja magát velük.
Az egész albumnak nem csak a szomorú, de sajnos nyilvánvalóan nem fiktív története adja meg a súlyát, hanem a zene összhatása is. Dalokon belül is változik a hangulat, egyszer szívszaggató lírai dallamok borzolnak, máskor megalkuvást nem tűrő hard rock riffek szedik szét az agyunk. A „ The idol” például mindenidők egyik legszebb balladája, míg a „Chainsaw Charlie” feszes tempójával és odamondó szövegével igazi erőszakbomba. Ha egyszer berakod a lejátszóba, egy jó darabig tuti nem tudod kiszedni ezt az albumot.
És akkor itt jön az elején már említett kérdés. Ha valaki, ilyen jó zenét tud írni, mint Blackie, akkor megbocsátható-e neki az, hogy emberként borzalmas viselkedésre képes, akár zenésztársaival, akár rajongóival szemben. Sok ilyen volt, és még lesz is a rockzenében, talán a legkirívóbb példa erre Axl Rose esete, de nála (legalább is szerintem) egyértelmű, hogy a „parasztsága” a zenei imidzsének rovására megy. Blackie Lawlessnél viszont más a helyzet. Ezerszer jobb dalszerző, mint például Axl, épp ezért könnyebben megbocsáthatóak ezek a kis incidensek, amik a karrierjét jellemzik. A Crimson Idol talán pont az az alkotás, ami végérvényesen a rockzene egyik trónjára emelte őt, és megkerülhetetlen mérföldkővé tette a W.A.S.P.-ot. Mert hibátlan mű, azon kevés alkotások egyike, ami tényleg tökéletes, ami egyszerre ad kiváló zenei élményt, egyszerre hat a szívedre, a lelkedre, és húsz év távlatából sem vesztett semmit a mondanivalójából. Az album zárásaként szereplő „The Great Misconceptions of Me” pedig még erre a hibátlan lemezre is képes rápakolni egy lapáttal. Arra az élményre talán már szavak sincsenek, egy elkeseredett fiú utolsó élményei, utolsó szavai a szeretet tökéletes hiányában:
„Living in the limelight little did I know
I was dying in the shadows and the mirror was my soul
It was all I ever wanted, everything I dreamed
But the dream became my nightmare and no-one could hear me scream
With these six-strings, I make a noose
To take my life, it’s time to choose
The headlines read of my suicide, of my suicide
Oh sweet silence, where is the sting
I am no idol, no crimson king
I’m the imposter, the world has seen
My father was the idol, it was never me
I don’t wanna be, I don’t wanna be, I don’t wanna be
The crimson idol of a million
I don’t wanna be, I don’t wanna be, I don’t wanna be
The crimson idol of a million eyes
No love, to shelter me, only love
Love set me free
No love, to shelter me, only love
Love set me free”
Ezek a sorok úgy hiszem rengeteg embert késztettek arra, hogy változtassanak életükön, tetteiken, hozzáállásukon. Ezek a sorok tanítanak. Blackie Lawless tanít, mert végső soron ezek az Ő sorai, az Ő élményei, ha nem is ennyire drasztikusan. Blackie a rock történelem talán legjobb dalszerzője, és erről semelyik, emberkén elkövetett galibája nem tudja elvenni a fókuszt.
A Crimson Idol után a W.A.S.P. hanyatlásnak indult, és ugyan hivatalosan még ma is léteznek, sőt albumuk is jelent meg nem is olyan régen, de 1992 után ezt a sikert már sohasem sikerült elérniük.
Értékelés: 10/10
