Az idén tizedik születésnapját ünneplő Delain új lemezét nagyon kíváncsian vártam. A zenekar eddig albumról albumra folyamatosan fejlődött, sikerült mindig valami izgalmasat mutatniuk a szimfonikus metal egyébként elég sűrű mezőnyében. A 2014-ben kiadott The Human Contradiction-nel a Delain véleményem szerint belépett a műfaj vezetői közé. A tagok nagyon ügyesen működtetik a zenekart. Az éppen aktuális album turnéját lezáró holland koncertek mindig különlegesek, már előkerül a következő lemezt felvezető új dal, amit aztán egy EP-vel is megtámogatnak. Valahogy sikerül nekik látszólagos erőlködés nélkül folyamatosan szem előtt maradni.

Az eddigi siker receptje nagyon egyszerű, hagyják Charlotte Wessels hangját érvényesülni. A zenei alapok pont annyira egyszerűek és dallamosak, hogy kihozzák az énekesnőből a legjobbat, Martijn Westerholt billentyűs pedig éppen annyit ad hozzá a hangzáshoz, ami még nem tűnik túlzásnak. A bevált formulán ez alkalommal sem változtattak, hangzás tekintetében a Moonbathers egy tipikusnak mondható Delain album. A kérdés az volt, hogyan sikerül majd a The Human Contradiction-ön hallott dallamokat, dalszerkezeteket és szövegeket felülmúlni.

A borító ezúttal is Glenn Arthur munkája, a banda ismét rengeteg energiát belerakott a csomagolás elkészítésébe. Nyilván ízlés kérdése, kinek mennyire tetszik a művész stílusa, a borítók kétségtelenül azonnal felismerhetővé teszik a zenekart, ez szintén egy olyan terület, amely mögött folyamatos és hosszú távú tervezés figyelhető meg.

Az album tartalmáról az első szó, ami eszembe jutott, az a változatos volt. A nyitó Hands of Gold (Alissa ismét tiszteletét tette a stúdióban), a Fire With Fire és a Pendulum mind hatalmasat ütnek majd a turnén. A fogós dallamok mellett tele vannak energiával és lendülettel. A The Hurricane és a Chrysalis a zenekar másik oldalát mutatják be, mindkettő nagyon erős lassabb szerzemény. Szövegileg talán a két legjobb dal az albumon. Nem lennék meglepve, ha a Hurricane jönne ki következő kislemezként, az a fajta ballada, ami megfelelő háttértámogatással komolyabb rádiós sikert hozhat akár a kommerszebb közönség körében is.

Az albumot felvezető Suckerpunch és a The Glory and the Scum talán a két legemészthetőbb szerzemény, mind a kettő – a szó pozitív értelmében – egyszerű, mint a faék, a refrének első hallás után napokig az ember fülében maradhatnak. A Queen Scandal-jének feldolgozása nagyon jó választás volt, tökéletesen passzol a zenekar stílusához. A lemezt záró The Monarch talán a legbátrabb húzás zenei szempontból, leginkább egy hangulatos filmzenéhez hasonlítható. El tudnám képzelni egy sötét videojáték alatt is aláfestő zeneként.

Két szerzemény van, amibe ha nagyon kellene, bele tudnék kötni. A Turn The Lights Out már egy ismerős szerzemény a Lunar Prelude EP-ről, véleményem szerint szerencsésebb lett volna nem felhasználni ezen a lemezen. Talán túlságosan is a Human Contradiction-t idézi, nem illeszkedik jól az új dalokhoz. Önálló dalként semmi bajom nem lenne vele. A Danse Macabre szintén kilóg nálam a sorból, helyenként nem tudom hová tenni Charlotte dallamválasztásait. Pedig a gitártémák és a zenei alap kimondottan tetszenek.

Ha röviden összegezni kellene a véleményem, ez egy nagyon jó lemez, aki szereti a dallamos zenéket, mindenképpen adjon neki egy esélyt. Egy évtized múlva nagy valószínűséggel nem fogjuk a világmegváltó albumok között emlegetni, egy kis kikapcsolódásra viszont tökéletesen alkalmas.