Amikor meghallottam, hogy Olve Eikemo alias Abbath nélkül megy tovább a norvég black metal legenda Immortal, egyből olyan hasonlatok jutottak eszembe, hogy vajon Hetfield nélkül elképzelhető lehetne-e a MetallicA vagy Nergal nélkül a Behemoth. A fórumozok persze mindenkinél okosabban megmondták a frankót, de mind tudjuk, hogy a puding próbája az evés. Mivelhogy a kettészakadt zenekarból a skandináv színtér egyik legnagyobb és legszerethetőbb rocksztárja rukkolt elő elsőként a folytatással, ezért az Immortal (korábbi) főszakácsának boszorkánykonyhájában készült menüvel kezdjük az ismerkedést.
A To War! egy címéhez méltó indítása az első Abbath lemeznek. Eredeti zenekarához viszonyítva valamivel modernebb megközelítésű, de mégis “immortálos”, bár legalább ennyire hangsúlyosak a teuton thrash legendák korai albumainak hatásai is. A folytatás a korábban már közzétett Winterbane-nel már lényegesen “hallhatatlanabbul” szól, mint a felvezetés. Főleg az At the Heart of Winter utáni korszak hangzása dominál a szerzeményekben, ami nekem személy szerint a legkedvesebb volt mindig is. Az enyhén thrashes black metal szerzeményekbe (többek közt aTéliveszedelemben is) azonban nem kevés klasszikus rock/hard rock íz is vegyül. Utóbbira jó példa az Ashes of the Damned, amiben halványan ugyan, de kihallani a főnök Kiss hatásait. Noha nincsenek agyonkomplikált szerzemények a cím nélküli albumon, de mégis mindegyik trackről elmondható, hogy tempójában és hangulatában egyaránt változatosak. A nemrégiben lelécelt ütős, Creature dobfelvezetőjével harap az arcunkba az Ocean of Wounds. Hangulatos és egyszerű harmóniái, valamint a kitartott fülsimogató disszonáns hangok miatt a lemez egyik legfeelingesebbje, melyben a korai Bathory lemezek érzete ad egy extra pikantériát. A Count the Dead szintén a korábban közzétett aperitifek egyike volt. Lendületes darab, melyet a torzított akkordok mellett a jól eltalált ritmustémák tesznek emlékezetessé. Hogy a szólót ki játszotta fel, arról nincsenek információim, mindenesetre díjaztam az ötletet. A Fenrir Hunts debütált először a nagyérdemű előtt, s be kell vallanom, hogy nem nagyon tudtam mit kezdeni vele először. Egyben meghallgatva a lemezt sokkal kellemesebb érzetet kelt bennem egy ilyen intenzív dal, mint külön hallgatva. Kíváncsi vagyok, hogy élőben hogyan szól majd a korong tán legkomplexebb és legtechnikásabb száma. A Root of the Mountain ismét egy KISSé Abbath legkorábbi hatásait juttatja eszembe. Hangulat szempontjából képzeld el az Immortal Sons of the Northern Darkness lemezének és a Kiss God of Thunder dalának házasítását és megkapod a végeredményt. Briliáns! Zárásként az Endless vehemenciája ráz fel minket az előző zenei manna által okozott bódulatból. Ismét a korai Sodom/Kreator lemezek acsarkodó megközelítése találkozik a késői Immortal éra hangulatával. Egy ilyen zárás ugyanazt üzenheti a hallgatónak, mint a nyitódal: nincs kegyelem. visszatértünk és mindig visszatérünk majd! A bónuszdalok közt szerepel a Judas Priest Riding on the Wind feldolgozása, valamint a Blizzard Beasts lemez Nebular Ravens Winter című dalának az újraértelmezése, mely szerény véleményem szerint klasszisokkal jobb, mint az eredeti.
Két dolgot biztosra tudok mondani: 1. Ez a lemez előkelő helyen lesz a 2016-os listámon. 2. Az Immortal maradékának, név szerint Horgh-nak és Demonaznak nagyon fel kell kötni a bőrgatyát töltényövvel együtt, mert igazi kihívás lesz überelni az Abbath Doom Occulta által kreált, január 22-én megjelenő mesterművet.
Egyéb. Ha valaki netán a Pure Holocaust vagy a Battles in the North világát keresi az új szerzeményekben, akkor esélyes, hogy csalatkozik. Azonban akik nem tartoznak az elitista black metalosok köreibe és adtak esélyt Norvégia egyik legkiemelkedőbb hordájának azután is, hogy olvasható lett a logójuk, mindenképp vessék rá magukat erre a kiadványra. Nagyszerű indítása az idei évnek. Remélem, hogy a folytatás is hasonlóan alakul \m/
