Kétségtelen, hogy ha a dallamos heavy metal kialakulását elemezzük, akkor nyugodtan kijelenthető, hogy a Dokken a legeurópaibb amcsi zenekar. A norvég felmenőkkel rendelkező frontember, Don Dokken a 80-as évek végén Európában szívta magába a zene illatát. 12 éves korában még gitározni tanult, de aztán az egyik sulis fellépésen nem jött el a csapat énekese, így Don kényszerből ragadta magához a mikrofont. Olyan jó hangja volt (amit persze énekleckékkel képzett tovább), hogy talán kevesen tudják, de amikor Klaus Meine, a Scorpions frontembere a Blackout című Scorpions lemez felvételei közben megbetegedett, Don Dokken demózta fel a dalokat. Mivel a KlasszikuShock című rádióműsorunkban sosem szerepelt a banda, így kétség sem férhetett ahhoz, hogy a Dokken egyik csúcslemezéről írjak. A dilemma azonban az volt, hogy vajon melyikről. Lehetett volna az igazi nagy áttörést hozó, a zenekar első platinalemezének számító 1984-es Tooth And Nail albumot választani, vagy az azt követő Under Lock And Key lemezt, amelynek mindegyik dala hibátlan, egy orbitális dallamos metal-eposz, én személyes okokra hivatkozva azonban az 1987 végén kiadott Back For The Attack korongot választottam.
Kezdem a személyes okokkal. 1988 szeptemberében kezdtem a középiskolát. Vidéki gyerekként nagy váltás volt számomra a pesti forgatag, na és persze az új arcok, osztálytársak. Már az első napon szemet szúrt a suliban egy magas srác, PVC-kabátban, teli szegecsekkel, felvarrókkal, kitűzőkkel. Éreztem, hogy ebből még barátság születhet. Nos, ha nem is egy életen át tartó barátság alakult ki köztünk, a suli ideje alatt kismillió zenekart ismertettünk meg egymással. A vezetékneve miatt mindenki által Siminek hívott srác inkább a durvább zene híve volt (élete legnagyobb vágya volt egyszer együtt sörözni a Kreator dobosával, Ventorral), míg én a dallamosabb oldalról közelítettem meg a heavy metalt. Mondta, hogy vigyek üres kazettát, amire felmásolja a Dokken zenekar nemrég kijött lemezét. Azt sem tudtam milyen a banda, de mivel már akkor is nagyon fogékony voltam az új zenekarokra, így másnap már vittem is a 90 perces kazit (bizony, már akkor is működött a kalózipar). Abban az időben a lemezek hosszúsága nem
haladta meg a 45 percet, így egy 90 perces kazettára két album is felfért. Kérdeztem is tőle, hogy mit másolt a másik oldalra, mire nagy megdöbbenésemre közölte, hogy semmit, mivel olyan hosszú a lemez, hogy pár dalt kénytelen volt a B-oldalra tenni. Hazafelé szidtam is magam, hogy az iskolatej helyett kazettára költött szerény zsebpénzemet így elpazaroltam egy számomra ismeretlen zenekar muzsikájára. Hazaértem, ledobtam az iskolatáskát, betettem a kazettát…
…a rajta lévő zene pedig örökre belém ívódott. Az 1977-ben Kaliforniában alakult bandában két dudás is fújt egy csárdában. A már említett Don Dokken énekes mellett legalább ekkora szerepet töltött be George Lynch gitárbűvész. A két vezéregyéniség a rockszakma egyik legnagyobb kutya-macska- barátság-ellentét harcát produkálta. Vétek lenne azonban nem megemlíteni a hihetetlenül precíz ritmusszekciót nyújtó Jeff Pilson basszusgitárost és Mick Brown dobost. A már említett Scorpions-os vendégeskedés is elősegítette azt, hogy a Dokken Európában rögzítse és egy európai lemezcégnél jelentesse meg első nagylemezét. Az 1983-ban Breaking The Chains címmel megjelent korong (a hivatalos borítón a később a Ratt-be távozott Juan Croucier van említve, valójában azonban az Acceptes Peter Baltes játszotta fel a basszustémákat), ugyan nem hozta meg az áhított sikert, a szakma egyből felkapta a fejét a csapatra. Ennek legfőbb okai a szuper dalok mellett Lynch hipermodern, senki máshoz nem hasonlítható gitártechnikája, valamint a hatalmas énekdallamok, fülbemászó többszólamú kórusok voltak. Apropó Geroge Lynch! Abban az időben olyan „urban legend” is szárnyra kapott vele kapcsolatban, hogy 1982-ben, Randy Rhoads halála után Ozzy Osbourne-nál első számú jelöltnek Lynch volt megnevezve, de aztán végül mégis Jake E. Lee kapta meg a 
Ozzy bandájában az állást. George persze mit sem búsult az elmulasztott lehetőségen, hiszen a Jeff Pilson basszusgitárossal kiegészült Dokken második albuma, az 1984-es Tooth And Nail menetrendszerűen meg is hozta nekik a várva várt áttörést. Az 1985 végén kiadott Under Lock And Key volt a zenekar harmadik albuma, és az első, amit már nem Európában rögzítettek, hanem Neil Kernon producerrel Kaliforniában. Hozzátartozik, hogy Kernon azon az albumon még nem végzett teljes értékű munkát, hiszen Angelo Arcuri és Michael Wagener mellett „csupán” társproducere volt a korongnak. Bárki is végzett nagyobb munkát, kétségtelen, hogy a Dokken az egész korszak egyik legerősebb, legkiérleltebb és legmeghatározóbb amerikai dallamos metal albumát készítették el, ami az In My Dreams, a The Hunter és az It’s Not Love dalok sikere révén csak tovább emelte ázsiójukat. El is indult a zenekar felfelé, a Billboard 200-as lista 32. helyével, ekkor voltak első alkalommal a legjobb 40-ben. Magyar vonatkozása is van az albumnak, hiszen az Unchain The Night című dalt a Pokolgép pofátlan módon, hangról hangra lemásolta, abból „született meg” az Éjféli harang. Aki egy kicsit is beleásta már magát a rock történelemkönyvébe tudhatja, hogy a hirtelen jött sikerrel a bandák többsége nem tud mit kezdeni és elindulnak lefelé a lejtőn. Hiába volt világkörüli turné a Scorpions társaságával, a tagok között (legfőképp Don és George nem jött ki egymással) egyre nőtt a feszültség. A belső problémák állandósultak, a frontember ivott, mint a gödény, a zenészek pedig tolták magukba a kokaint. A negyedik lemez elkészítéséhez az Elektra kiadó iszonyatos mennyiségű dollárt utalt át a banda tagjainak, akik az összeférhetetlenség miatt sajátos módszert választottak. A kreatív munka folyamán Don és George egyetlen percre sem találkoztak, csak kazettákat küldözgettek egymásnak postán. Így született meg minden idők legsikeresebb Dokken albuma, a Back For The Attack.
Illetve előfutáraként még 1986 végén felvettek egy Dream Warriors című betétdalt a Rémálom az Elm utcában horrorsorozat harmadik részéhez, ami a következő év februárjában újabb amerikai kislemezsikert hozott nekik. Na meg jó értelemben nálam is betette a kaput. Mivel iszonyatos horrorfan vagyok, így a Dream Warriors és a hozzá készült klip (benne a zenészekkel viaskodik a sorozat főhőse Freddy Krueger) a mai napig a kedvenceim közé tartozik. Na de a nagylemez nem ezzel indul, hanem a már-már power metalos Kiss Of Death dallal, amely minden idők addigi legkeményebb Dokken száma volt. Az agresszió kellett is hozzá, mivel témájában ez volt az első, a világot fenyegető AIDS-ről szóló rockzenei dal. Jön a középtempós Prisoner. A nyitónótához képest durván ráléptek a fékre. 1989-ben valami hasonlót szeretet volna az Udo-nélküli Accept is összehozni az Eat The Heat lemezen, de erre mondjuk, hogy Solingen városa soha nem lesz Kalifornia. Szintén a hajmetal bandákat idézi a Night By Night. Hamisítatlan Sunset Strip hangulat (Mötley Crüe, Ratt stb.). Maradnak ennél a stílusnál, jön a jellegzetesen zakatolós tempójú Standing In The Shadows, aminek hallgatása közben kedvet kapna az ember egy éjszakai autózáshoz kint az üres sztrádán. Tulajdonképpen itt minden dal tökéletes, bármelyikhez forgathattak volna klipet. Igazából nem is értem, hogy a korábban már bemutatott Dream Warriors mellett miért a Burning Like A Flame lett az első kislemez. Szerintem a kiválasztásnál a tagok is csak ráböktek az egyik címre, hiszen bármelyik dal meghódította volna az akkori MTV-t. Ezt nem véletlen írtam így, hiszen tudjuk, hogy ma már milyen szennyet
sugároz az a televízió társaság. George Lynch is kiélhette magát, karrierjének egyik legfontosabb gyöngyszeme a Mr. Scary című instrumentális tétel. A Back For The Attack a Billboard-lista 13. helyén kezdett, ami a Dokken addigi legjobb helyezése volt, és ez a korong is hamar átlépte a bűvös egymillió példányszámot, így platinalemezzé érett. A zenekar az AC/DC vendégeként kezdte meg a koncertezést Európában, ahol az utóbbi években nem nagyon fordultak meg, ám Lynch és Dokken ekkor már nem is voltak egymással beszélő viszonyban. A helyzeten a roppant sikeres önálló japán körút sem enyhített. 1988 májusának végén beindult az amerikai Monsters Of Rock turné, ahol a Dokken mellett a Van Halen, a Scorpions, a Metallica és a Kingdom Come is fellépett. Sajnos azonban hiába volt sikeres a M.O.R., a zenészek egymás közti konfliktusa kihatott a banda teljesítményére. Említettem, hogy 1988 áprilisában Japánban jártak, ahol rögzítették, majd 1988-ban kiadták a Beast From The East című koncert albumot. A lemezt ismét Angelo Arcuri producerrel adták ki, aki nem tudott felnőni a feladathoz, aránytalan, alul-kevert élő anyaggal búcsúzott a zenekar!
A sors furcsa fintora, hogy a visszatéréshez is épp a japán sikerek segítették őket. 1994 közepén a szigetországban kiadtak egy válogatást, ami vittek a japók, mint a cukrot. George és Don is gyorsan kibékült, így hat év szünet után a modern hangvételű Dysfunctional című lemezzel tért vissza a Dokken. A klasszikus Dokken stílustól eltávolodó album még az alternatív hullám tetőpontján is közel 400 ezer példányban kelt el világszerte. Az ezt követő 1997-es Shadowlife 
depressziót sugárzó dalai már nyomokban sem hasonlított az igazi Dokkenre. Dokken és Lynch ezután persze ismét összevesztek, a gitáros pedig végleg távozott a fedélzetről. Helyére először Reb Beach (Winger/Whitesnake) került, majd John Norum (Europe) érkezett, akit Jon Levin (ex-Warlock) váltott. A banda eddigi utolsó lemeze (és Don szerint az abszolút utolsó Dokken néven) a 2012-ben az olasz Frontiers Records kiadó gondozásában megjelent Broken Bones volt. Hozzon bármit is a jövő, a Back For The Attack a ’80-as évek amerikai dallamos metal színterének egyik üde színfoltja. A pontszámomat is csak azért húztam kicsit lejjebb, mert bizony nem ma volt az amikor suli után betettem a Simi által átmásolt kazettát. Azóta nekem is változott a zenei beállítottságom, de a Back For The Attack lemezt bármikor szívesen előveszem, ezúttal persze már CD-n.
Pontszám 8/10
