Szombat este a Mamában

Belépésünkkor János fogadott az ajtóban, és már akkor alakult a hangulat. Rubiconék egy asztalnál ülve várták az első két koncertet, pár szót váltottunk egymással, majd Szabesz, Szapy és én felültünk az emeletre, néminemű fogyasztanivaló társaságában. Ugyanis bulizni indultunk… De végül megbeszéltük, hogy ha már itt vagyunk, akkor akár “dolgozhatnánk” is egy kicsit, úgyhogy jegyzettömb és fényképezőgép elő, és hajrá… Sebtében még egy értékelési rendszert is összedobtunk, 1-10 ponttal lehetett pontozni, amiből átlagot számoltunk. Négy értékelési kategóriát alkottunk meg: Énekhangzás, Zenei hangzás, Megjelenés, és Kommunikáció a közönséggel. Azután megérkezett az…

Első pillantásra furcsa, és hiányosnak tűnő megjelenéssel sokkolták a közönséget. Az énekes (Felszeghy Tibor – Feló) egy akusztikus gitárral a kezében felkonferálta a zenekart, a kockás nadágot, csíkos baseball-sapkát, és Marylin Manson-féle arcfestést viselő gitáros (Herbály Péter – Cinci) pedig lejátszott egy gyors futamot a szépséges natúr színű Ibanezén, a dobos (Pleskó Béla) belecsapott a bőrökbe…

Nagyjából ekkor érkezett meg a basszgitáros (Rózsa László), és belecsaptak a lecsóba. A dallamok szinte levitték a fejünket, zúzós, kemény, jól összeszedett volt az egész. Sajnos a hangosítás miatt a dalszövegeket, és a néha-néha felhangzó akusztikus gitárszólókat alig lehetett hallani, mert a dob és a basszer túl volt erősítve, de ez az élvezeti értéken nem csökkentett.

Az elgondolkodtató, leginkább a szerelemről szóló dalszövegekkel hamar belopták magukat a közönség szívébe. Érdekességként az énekes néha felkapta a mellette heverő hangosbemondót, és azon keresztül énekelt, kissé furcsa, de kimondottan jó hangzást létrehozva vele.

Kategóriarendszerünkben 7,4 pontos összesítésre tettek szert. Egyetlen dolgot hiányoltunk a produkcióból: nem kommunikáltak a közönséggel egyáltalán, kivéve azt a részt, amikor a zenekart mutatta be az énekes a végén. Mindenesetre a közönség remekül fogadta őket, hangos Vissza! Vissza! kiáltások harsogtak mindenhonnan. Gyors átszerelést követően befutott a…

Fiatal, 17-19 éves srácokból álló csapat. Sajnos a bemutatkozást elfelejtették megejteni, így – ha nem tudtuk volna, hogy kik ők – nem derült volna ki az együttes neve. Első pillantásra döbbenten néztünk össze az italaink felett, ugyanis a színpadon egy basszgitáros (Jankai Sebastian /A Prognózis-os Jankai Béla gyermeke/), egy billentyűs (Nyemcsók Bence /A Piramis+-os Csoki gyermeke/), egy szólógitáros (Knizner Tamás), és egy dobos (Papp Gáspár /A Skorpió-s Papp Tamás gyermeke/) foglalt helyet, valamint ott árválkodott egy szegény, magányos mikrofon. Amikor az első dal felharsant, sem ment oda szegényhez senki, viszont határozottan kellemes, szívmelengető énekhang hallatszott. Körülbelül a dal felénél vettük észre, hogy a dobos előtt szintén van egy mikrofon, és meglepetésünkre ő énekel. Félelmetes összhanggal, nagyon jó hangzásvilággal, és szinte tökéletes előadásmóddal kaptunk olyan feldolgozásokat, mint például az Englishman in New York, az Every breath you take, a Ha volna két életem… Nem bírom kihagyni, hogy az egymás kezéből kikapkodott jegyzettömbből néhány sort meg ne osszak Veletek:

“A billentyűs is énekel. 🙂 Édes gyerekhangja van, rajzfilmre emlékeztet. Imádom!” – Szabesz

“Englishman in NY -> G**i jó!!!” – Szapy

“Úgy leesett az állam, hogy azóta sem találom! Félelmetes! Orbitális! Visz mindent!” – Bukott Angyal

“Elsőrangú előadás!” – Szabesz

“Az első 10 percük alatt több zenei élményt kaptam, mint sok más zenekar teljes koncertje alatt!” – Bukott Angyal

A billentyűs, és a dobos srác felváltva énekelték a dalokat, olyan varázst teremtve, amit még az igazán profi együttesek is megirigyelhettek volna. Má csak az volt a kérdésünk, hogy miért van az a szegény mikrofon ott árván, amikor is érkezett egy Piramis nóta, a Ha volna két életem, és a szegény mikrofon végre társra talált. Csoki, a Piramis+ énekese ragadta magához, és innentől kezdve nem jutottunk szóhoz, a galéria korlátjához préselődve álltunk hárman, leesett állal, és még az italainkról, és a hamutartóban égő cigarettáinkról is elfeledkeztünk… A Becsület című dalnál már az egész közönség vastapssal díjazta a Művészeket.

“Csoki! Szeptemberfeszt -> többen rájönnek, hogy Csoki nem Révész -> és mégis leénekli, plusz amatőr bandával csinál ugyanolyan hangzást és hangulatot. Van még probléma vagy kérdés?” – Szapy

Csoki elbúcsúzott, az Együttes pedig belevágott az utolsó két produkcióba. Billy Joel – In the middle of the night című nótájával kezdtek, ami megintcsak minden pénzt megért.

“90%-os, ami szép eredmény, amekkora hanglejtések vannak benne!!” – Szapy

“Az összhang olyan tökéletes köztük, hogy tanítani lehetne!” – Szabesz

“A ‘bemutatkozó’ szólók nem ismernek határokat!” – Bukott Angyal

És a vége: We didn’t start the fire… Ekkor már rohantunk le, hogy tudjunk váltani pár szót a srácokkal, és lehetőleg elcsábítsuk őket egy interjúra. Örömmel jelentem, hogy sikerült, ebben segítségünkre volt Csoki, aki beharangozta a rádiót a srácoknak, köztük a fiának, aki a billentyűk mögül rabolta el a lelkünket.

“Szinte mint az eredeti, és a zárás!!!!! Még, még! Lécciii!!!!” – Szapy

Az összesítésben 9,25 pontot kaptak, amit csak és kizárólag az az egyetlen tény húzott le 10-ről, hogy egyáltalán nem kommunikáltak a közönséggel. Szerényen, mosolyogva, lelkesen játszottak, de mintha csak maguknak játszanának egy klubban. Ez persze a produkciót semmivel nem tette rosszabbá, alig várjuk, hogy legközelebb is láthassuk a srácokat! Aki még nem látta, nem hallotta őket, az sürgősen pótolja be, mert ez az élmény MINDEN PÉNZT MEGÉR!!!

Rövid átszerelés után, mialatt mi a srácokat fűztük a backstage-ben elkezdődött a…

Első pillantásra döbbenten néztem a színpadot. Mivel még soha nem voltam Rubicon koncerten, kicsit furcsálltam a bilentyűs (Magyari Péter) beállását, aki körülbelül 45°-os szögben a közönség felé döntött klaviatúrán játszott. Node hogy! Mire ezt az egy sort leírtam a jegyzettömbbe, azon kaptam magam, hogy egyedül ülök a galérián, Szabesz és Szapy az első sort erősítik. Sodró, dinamikus kezdés, orbitálisan zúzós nóta. És ez még csak a kezdet volt… 2 percen belül zsebretett jegyzettömbbel már én is az első sorban álltam. Elragadott a sodrás. A szólós (Horváth Imre) ezüst Ibaneze uralta a színpadi képet csillogásával, éles kontrasztot alkotva a színpad másik felén álló koromfekete basszusgitárral (kezelője Molnár Gábor). Minden egyes számot beharangoztak, a közönséggel való kommunikáció tökéletes volt, de erről majd kicsit később. Az énekes (Orbán-Ducos Tamás) hangja betöltötte a teret, az elmébe markolt, és nem eresztette. A dobos (Terdy Tamás) magabiztosan, mosolyogva, tökéletesen adta a ritmust a többiek alá, a hangosítás szinte tökéletes volt. Oltári élmény!

A Léleksivatag című dal lendületes arab témáját úgy adták vissza, mintha született arab zenészek lennének. A döbbenetem akkor vált teljessé, amikor a szólógitáros srácnak technikai gondjai akadtak, és többször is az erősítő mögé szaladt igazgatni a kábeleket. Azonban a zene egy másodpercre sem hallgatott el, a basszgitáros és a billentyűs tökéletesen elfedték a pár másodperces kieséseket, méghozzá hihetetlenül profi módon. A zene lendületes, új, kemény, de érzelmes. Felháborítóan jó!

Összességében 10 pontot adtunk nekik! Viszont… Idéznék a jegyzettömbömből:

“A közönség körülbelül annyira lelkes, mint egy leejtett fasírt. Egyenesen ijesztő volt ott állni a tánctéren hármasban Szabesszel és Szapyval, miközben mögöttünk kb. 30 ember ÜLT ÉS NÉZETT KIFELÉ A FEJÉBŐL…” – Bukott Angyal

Az együttes lendületét azonban ez sem törte meg egy másodperce sem, mintha 8-9000 ember előtt játszanának, beleadtak apait-anyait, sőt még a nagyszülőit is.

Mint azt az elköszönésükkor megtudtuk, legközelebb az Ossian előzenekaraként fognak szerepelni november 28-án, de mindenek előtt 17-én bemutatják Nektek az új lemezüket – és saját magukat – a Tébolyult Szombatban.