Kellemes, június eleji nyári péntek délután volt, én pedig az állomáson álltam, a rekkenő hőségben. Irány Nyírbátor és a Port Side! Én azt hittem, közel van Miskolchoz. Hát nem. Három óra aszalódás különböző vonatokon, a kedvenc az Apafa-Nyírbátor között közlekedő „kispiros”, ami mellett, ha szaladok, talán hamarabb odaérek.
Néhány sör elfogyasztása és a nap lemenetele után színpadra lépett az ünnepélyesen újjáalakult Hopika zenekar. A banda igen régi múltra tekint vissza, hiszen tíz éve alakultak, elég sok helyen megfordultak, ismertebb magyar zenekarokkal állnak baráti viszonyban, mégis zenekarként kevesen ismerik őket, méltatlanul.
Mint minden zenekarban, itt is sok változás után alakultak ki a dolgok, amik nemrég újból megdőlni látszottak, ezért úgy döntöttek, befejezik pályafutásukat, de a rákkendrolltól nem lehet csak úgy megszabadulni. Tagcserék után végül is négyen folytatják egyelőre, a dobok mögötti váltással (Iván István helyett Balogh József Ádám üti a bőröket ezentúl) és kettő helyett egy gitárral, ami a mindenfajta aggodalmak ellenére, egyáltalán nem von le a produkció értékéből.
Bár nem voltak túl sokan, de a hangulat jó volt, főleg a vége felé, amikorra mindenkinek sikerült átvenni a fílinget, bár kétségtelenül a feldolgozásoknak — az Alice In Chains – Man in the box-nak és az Incubus – Wish you werw here-nek — volt a legnagyobb sikere.
Igazából nem is tudom, mennyit játszhattak, mert el voltam foglalva az átéléssel és a mulatással, de egy órát minimum. Tessék őket meghallgatni, nagyon jók!
Ezután a Superbutt következett, akkorra már szép számmal beoldalogtak a fiatalok. Be kell vallanom, hogy nem kimondottan rendelkezem alapos ismeretekkel a zenekart illetően, eddig csak néhány koncertjükön voltam, fesztiválokon. Most volt lehetőségem megfigyelni őket, azt kell mondanom, hogy tetszett. Néhány számot ismerősként véltem felfedezni, arra nagy volt a zúzás nyilván. Inkább a színpadi dinamika fogott meg a koncerten, hogy mindenki pörgött, és húzta magával a közönséget. A zene teljesen összhangban volt azzal az energiával, amit a tagok produkáltak.
Részemről legfőképp József Attila-Hobo Blues Band feldolgozástól szállt el az agyam, és csak ösztönszerűen tomboltam az alatt a három perc alatt. A színpadképet csak fokozta a néha-néha felbukkanó Szűcs Szabika, aki gitárt is ragadott egy dal erejéig, nosztalgiaképpen.
Elég hamar elrepült az a néhány óra, de az talán csak a remek hangulatnak volt köszönhető, hogy mire beleéltem igazán magam, vége is lett mindkét zenekarnak.
