Két nap iszapfürdő után, igazából már bármire fel voltunk készülve, de szerencsére az időjárás ezúttal megkegyelmezett. Nem kegyelmeztek viszont a zenekarok. Kaptunk zúzdát az arcba dögivel. A harmadik – koncertélmények tekintetében utolsó – napon meglehetősen korán kezdődött a program. Egy jóleső reggeli beszélgetés és az elmaradhatatlan napindító kávé után a Rocközön csapata újult erővel vetette magát a zenei élvezetek halmába. A nagyszínpadon 12.20-kor a sokunk számára ismeretlen kanadai Cauldron kezdett – őszintén szólva, nem fogtak meg túlságosan, magát a zenét indokolatlanul bonyolultnak, egyben kiforratlannak éreztem, ezzel együtt majdnem minden számban voltak nagyon jó, igazán dögös részek, melyek a banda jövőjére nézve ígéretesek lehetnek.

img_5418

A torontoi zenekar egyébként 2006-ban alakult és egy EP-t (Into The Cauldron), valamint egy albumot (Chained To The Nite) készítettek eddig. A dobos elég meggyőzően, vehemensen játszott, de a hangzással azért akadtak problémák, például a gitárból nem sokat lehetett hallani, a basszeros-énekes Jason Decay pedig határozottan jobb basszusgitárosnak tűnt, mint énekesnek. Mindentől függetlenül eléggé együtt éreztem a srácokkal, amikor két szám között ezt a mondatot sikerült elejteni a frontembernek, enyhén savanyú arccal: “Hát, tudjátok, óriási dolog eljönni Kanadából Magyarországra és a MetalFesten játszani 40 ember előtt…” Ehhez magamban már csak annyit tettem hozzá: ráadásul délben 🙂

 

Shady

Cauldron

img_5420

A kanadai Cauldron, úgy vélem, túlzás nélkül állíthatjuk, totálisan ismeretlen banda nem csupán hazánk metálosai, de szinte egész Európa számára, annak ellenére, hogy 2007-ben megfordultak Németországban a Keep It True Fesztiválon. A zenekar, a szintén hasonlóan ismert Goat Horn formáció romjain kelt életre, bár a világ talán megbocsátotta volna nekik, ha inkább maradnak fekve a porban… A háromtagú trió ( ugye milyen okos megállapítás) leginkább a hagyományos brit heavy metal vonalat szeretné erőltetni, több-kevesebb, inkább kevesebb sikerrel. Lemezen is elég erőtlen a mutatvány (egy van nekik egyébként), de élőben egy frissen alakult banda próbatermi bohóckodásának szintjére sikerült feltornázni a színvonalat. Sajnos a létszámból adódóan egy gitár jutott a bandára, de az is olyan vékonyan szólt, mintha egyik szupermarket játékosztályának polcvégi akciójából származna. A dob sem volt sokkal jobb, sőt… de a kritikus pontot a vokál jelentette ez esetben. Jason Decay, sejtéseim szerint sok Acceptet hallgatott, bár saját bevallása szerint brit metal új hulláma inspirálja leginkább, mint a  VOIVOD, ANVIL, RAVEN illetve a CARCASS. Nos, a zenéjükben, nyomokban sem találhatók az említett zenekarok munkásságára utaló jelek. Ezen az estén meglehetősen formán kívül volt a banda, rendkívül erőtlen, vékony hangzással, macskanyávogásszerű énekkel próbálták elüldözni, a talán 80-100 fős közönséget, nagyrészt sikerrel. Köszönjük a részvételt. Legközelebb akkor tekintem meg a bandát önszántamból, ha véletlenül Kanadában járok, rénszarvas vadászaton, vagy kutyaszán versenyen indulok ( nem túl esélyes).

 

Gjoe

Powerwolf

powerwolf1

Mivel tényleg elég kevesen lézengtünk a sátorban, árnyalatnyi aggodalommal vártuk a következő fellépőt, a német Powerwolfot, akiktől viszont a felvételek alapján óriási show-t vártunk. No hát kérem, meg is kaptuk, és merem állítani, hogy várakozáson felül. Már a beállás alatt lehetett látni a fehérre mázolt képű, koromfeketébe öltözött tagokból egyet-egyet, úgyhogy sejtettük: a látványvilág rendben lesz. A megjelenésről mindenképp el kell mondani, hogy a legapróbb részletekre kiterjedően tervezték meg – a két gitárheveder szép, egyforma fekete volt, rajtuk az elengedhetetlen aranykereszttel, a szintetizátoron fekete lepel, szintén kereszttel, az énekes Attila pedig valami elképesztő elegáns papi ornátust viselt. Míg elfoglalta a helyét a mikrofon mögött, stílszerűen füstölővel köszöntötte a közönséget, másik kezében díszes serleget hozott (amiből a műsor végéig ásványvizet (!) ivott). Aztán ellentmondást nem tűrően belevágtak (We Take It From The Living), és, láss csodát, varázsütésre népes közönség kerekedett a semmiből – értsd, jó félház lehetett, ami a 13.10-es kezdési időpontot

powerwolf2

tekintve még akkor is szép teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy időközben befutottak a Sabaton csatahajón kirándulók is. Szenzációs hangzás, lenyűgöző látvány és elementáris energia jellemezte a – sajnos csak – 30 perces őrületet. Egymás után jöttek a slágerek: In Blood We Trust; Prayer In The Dark (Dio emlékének ajánlva); Raise Your Fist, Evangelist;  Werewolves Of Armenia (Hu, ha – zseniális közönségénekeltetéssel); és végül a Resurrection By Erection – a nóta, amivel kapcsolatban Don interjújában olvashattátok, milyen nehézségekkel kellett Attilának megküzdenie a kezdéshez, és amely legnagyobb bánatunkra a zárónóta lett.

 

Shady

 

Powerwolf

powerwolf3

A Powerwolfot sokan várták nagy lelkesedéssel azok is, akik sosem halloták a bandát, mivel futótűzszerűen terjedt a pletyka hogy magyar énekese van a zenekarnak, Dorn Attila személyében. Sajnos később megtudtuk az érintettől, miközben a teljes banda a Rockozon.com stábjának társaságában szürcsölte a seritalt(néha az asztalról), hogy román, és magyar szülőkkel rendelkezik, de vagy 30 éve kint él Németországban, és nem beszél sem magyarul, sem románul. A Powerwolf néhány nótája első hallásra bizony egy átlagos Sabaton kópiának tűnt, amivel többször meg is vicceltem kedves kolléganőmet. 🙂 Jobban megismerkedve a banda zenéjével azért feltűntek a sajátos stílusjegyek, előjöttek a dalok igazi értékei, és gyorsan meg is szerettük az „Erősfarkast”. Attila Dorn a bukaresti zeneakadémián végzett klasszikus opera szakon, így az énekre még véletlenül sem lehet panaszunk. A szövegek teljesen át vannak itatva humorral, de ennek ellenére komolyan kell venni a csapatot. Zseniális sminkkel léptek színpadra, minek köszönhetően sápkóros vámpírokként zúztak a színpadon. Profi zene, profi színpadkép, és hibátlan produkció, ez volt a Powerwolf. Azok is lelkesen énekelték a refréneket, akik sosem hallottak még a bandáról, és a Powerwolf, ismét sok új rajongót szerzett magának Magyarországon. Amennyiben legközelebb hazánkban járnak, mindenképp vendégeink lesznek egy élő interjúra.

 

Gjoe

 

Leaves’ Eyes

img_5550

A női szépségre fogékony tekintetek vasárnap egymás után kétszer is bőven megkaphatták a magukét, hiszen délután 2-kor felcsendültek a szimfonikus goth-metal Leaves’ Eyes első számának hangjai, és a figyelemreméltó külsővel, nem mellesleg pedig csodaszép énekhanggal megáldott énekesnő Liv Kristine, no meg a grandiózus zene pillanatok alatt magával ragadta a közönséget. Megjelenése alapján az ifjú hölgy méltán képviselheti a banda által zenei életre hívott mítoszok megannyi hősnőjét. Azért itt már újra voltak problémáim a hangzással, sajnos a hölgy énekét néha csak sejteni lehetett, pedig amikor hallatszott, egyszerűen elbűvölt, ahogy ezüstös csillogású hangja gyönyörű telten, éteri könnyedséggel járja be a hajmeresztő ugrásokkal tűzdelt hihetetlen magasságokat. Bezzeg a hörgésekért felelős másik vokalista, a döbbenetesen hosszú hajú Alexander rendesen hallatszott. Külön érdekesség még, hogy a zenekarban egy szintén rendkívül csinos hölgy, Alla basszusgitározik. Sokáig sajnos nem élvezhettem a Leaves’ Eyes előadását, mivel siettünk a Powerwolf dedikálásra.

 

Shady

Leaves’ Eyes

img_5509

A Gothic metalt játszó Leaves’ Eyes nem különösebben hatott meg. Túl sok szót nem szeretnék áldozni rájuk. A nagyrészt német tagokból álló banda  Liv Kristine Espenæs Krul személyében norvég énekesnővel rendelkezik. Mellette a férje, aki derékig érő rőzsével, és folyamatos halálhörgéssel kíséri a sziréni éneket. Az énekesnő hangja, kizárólag egy hangszínben, és hangmagasságban volt hallgató, és 3 perc után végtelenül idegesítően monotonná vált. Mellette a kedves férje végighörögte az egész koncertet, ami élénk kontrasztot alkotott az énekesnő hihetetlen magas hangjával. Érdekesség, hogy a zenekar női basszusgitárossal rendelkezett, aki nem volt szép, de legalább csinos sem. Az énekesnő legalább szépen fel volt öltözve, csak közelről a fotós árokból látszott, hogy a centi vastagságú viasz alatt kisé már megfáradt vonások rejtőznek.

 

Gjoe

 

Arkona

img_5579

Némi változás a műsorrendben, és a Varg helyett az Arkona következett (gyakorlatilag helyet cserélt egymással a két csapat). Azt hiszem, itt érte a legnagyobb sokkhatás azokat, akik még nem nagyon hallottak az orosz pogány-folkmetal bandáról. Tessék csak elképzelni, ahogy kellemes orosz népzene szól, amikor is a színpadra lebben egy törékeny alkatú, szelíd tekintetű, csinos szőke fiatal hölgy, aztán jóféle zúzás társul a népzenéhez, majd az angyali jelenség akkorát hörög a mikrofonba, hogy szegény jobb érzésű rocker nem tudja hirtelen, hogy a nadrágjába vagy a hajába kapaszkodjon, ha meg szeretné tartani… imígyen mindjárt azt is megfejtettük,

img_5605

hogy jó eséllyel hogyan tett szert a leányzó az impozáns farkasprém bekecsszerűségre, amit viselt – szerencsétlen pucér farkas valószínűleg még mindig szalad az ijedségtől 🙂 Igen gyorsan kiderült az is, hogy Masha “Scream” a férfiakat megszégyenítő hörgése mellett gyönyörű, erőteljes tiszta hanggal is rendelkezik, és megindító hitelesen énekelte a jellegzetes orosz népi dallamokat. Viszont a hangzás továbbra sem volt tetőfokon, a mélyebb régiókban valami időről időre mintha visszabúgott, gerjedt volna, ami egy idő után – nekem – kimondottan kellemetlennek tűnt, így, a komolyabb fejfájást megelőzendő, a sörsátor felé vettem az utam.

 

 

img_5688

És milyen jól tettem! kolleganőm sasszemével kiszúrta a Powerwolf három tagját (Attila Dorn – ének, Falk Maria Schlegel – billentyű, Matthew Greywolf – gitár), ahogy a sátor mellett sétáltak. Nekünk több se kellett, lecsaptunk rájuk némi extra fotózkodás reményében, amit ők boldogan vállaltak, majd végül jó két órán keresztül, egészen az indulásukig üldögéltek és beszélgettek az addigra egész népesre duzzadt különítményünkkel. Hogy mi minden történt ezalatt? Megtanultuk az “Evil, evil Powerwolf…” kezdetű szösszenetet, cserébe ők is megtanultak néhány nélkülözhetetlen magyar kifejezést – mint például: egészségedre 🙂 -, no meg azt, hogy a pálinka jó. Megcsodálhattuk Attila remekbe szabott övcsatját, ami – minő meglepetés – egy farkasfejet formáz, valamint hallhattunk tőle csak úgy, a capella, egy csodálatos Nápolyi dalt. No igen, kérem, ilyen komolyzenei előképzettséggel könnyű… Nem minden nap adatik meg az ember lányának, hogy ennyi ideig elmélyült beszélgetésbe bonyolódhat egy ilyen neves zenekarral.

 

Shady

Arkona

img_5591

Az Akrona, orosz pagan/folk metal banda. Létezése gyakorlatilag Maria “Scream” Arhipova fanatizmusának eredménye, hiszen az eredeti tagok annak idején lepattantak a zenekarból, és otthagyták a látszólag törékeny, ellenben brutális hanggal megáldott énekesnőt. Maria szólóban akarta folytatni, de végül sikerült összerántani egy bandát maga körül, miután nyilvánvaló lett, hogy általa írt lemezek hatalmas sikert arattak. Maria hangja valószínűleg egyszerűen a túlélésért folytatott küzdelem eredménye az orosz sztyeppén. A hosszú hideg télben a vadászat során megesik, hogy az embernek elfogy a lőszere, ilyenkor ha megjelenik a medve, elég ciki a helyzet. Ellenben Maria, a mellékelt ábra alapján nem esett kétségbe, hanem egyszerűen elüvöltötte magát. Így a maci holtan rogyott össze szívinfarktusban, ő pedig gazdagabb lett 500 kg hússal. Nagy valószínűséggel, a koncerten a vállán viselt farkasbundás is hasonló módszerekkel szerezte. Mindenesetre, az Arkona számomra, a MetalFest egyik kellemes meglepetése volt. Végig hallgattam a koncertet, és kivétel nélkül minden dal tetszett. A hangzás is teljesen elfogadható volt, ahol én álltam. Arkonát még! 🙂

 

Gjoe

Virrasztók

Este 7-től a Rockstage színpadát a Virrasztók vette birtokba., és azóta is áldom kollégámat, hogy rávett, tartsak vele. Nem mintha nem tetszett volna eddig is – felvételről – a zenéjük, de mindig kicsit depresszívnek éreztem, és ott Csillebércen olyan jó volt a hangulat, nem akartam elszomorodni… Élőben egészen más élmény a Virrasztók produkciója.. Be kell lássam, hogy a Virrasztók is azon zenekarok közé tartozik, akik élőben még jobbak, mint felvételen, és igen, fantasztikus hangulatot képesek teremteni. Szerencsére már nálunk, Magyarországon is egyre jobban elterjed a népzenéből merítkező folkmetal – nem mellékesen, mi magyarok szinte kiapadhatatlan forrással rendelkezünk ezen a téren, érdemes belemerülni -, és a növekvő népszerűségű műfajban igazi csemege az, amit a Virrasztók művel. Figyelemre méltó színpadi megjelenés, a pszichedelikus felhangot erősítő maszk-szerű arcfestés, elképesztő jó hangzás, egy csodálatos népdalénekes leányzó, hegedű, tekerőlant, kántálás, hörgés, megafon, pálinkaosztás – fantasztikus benyomás-özön.

A koncert után néhány szót váltottunk a zenekar tagjaival, majd sietve húztuk vissza a belünket a nagyszínpadhoz, ahol a Korpiklaani játszott 19.45-től.

Shady

Kalapács

img_5680

Némi „hagyományos metal” következett a Kalapács zenekar elővezetésében, ami belőlem meglehetősen vegyes érzelmeket váltott ki. Adott ugye, egy Pokolgép, ami korosztályom számára egyenlő a magyar heavy metallal, és így persze Kalapács Józsi, a gép egykori frontembere is minimum félisten státuszban leledzik. Épp ezért voltam kissé csalódott. Sem a hangzás nem tudott igazából meggyőzni, sem az összkép. A Kalapács lemezek hangzását nyomokban sem sikerült felidézni a buli folyamán, ráadásul ez alkalommal az énekkel sem sikerül levenni a lábamról. Kalapács Józsi hangja (ha meg is köveztek érte) ezúttal meglehetősen erőtlennek hatott. Lehet, hogy egy megfázás, vagy egyszerűen rossz lábbal való ébredés volt az oka, de messze volt a szokásos minőségtől. Mindig jó hallani a régi Gép klasszikusokat, és az új lemez dalaira is kíváncsi voltam, ami egyik kedvenc lemezem 2009-ből, de nem éreztem azt az átütő erőt a produkcióban, amit vártam. Talán legközelebb. Mindenesetre, a közönség élvezte a koncertet, és együtt üvöltötték a refréneket Józsival.

 

Gjoe

Varg

img_5752

A mai Élveboncolós Metal adagunk következő képviselője a 2005-ben alakult német Varg lépett színpadra, akik elsősorban a színpadképpel nyűgöztek le. Mármint a zenekar tagjainak megjelenése, kifestése, sminkje taglózott le. Mintha egyik Mad Max filmből léptek volna ki a srácok. Természetesen a Viking Metal hívei lassan megtöltötték a sátrat, és kezdetét vette a zúzás. A Varg a Viking/Black Metal vonalat erősíti, a stílusban megszokott varjú és grizzly medve keresztezéséből született énekhanggal. Folyamatos tekerés, fix tempó, és halálhörgés, szinte érezni a halál szagát. Lapozzunk.

 

Gjoe

Death Angel

img_5790

Kíváncsi voltam, hogy az ős thrasher Death Angelben maradt-e még némi, tűz, vagy már csak fogatlan oroszlánok az öreg rockerek? A kaliforniai Death Angel 1982-ben alakult, de ’91-től 10 évig pihentették a bandát. Az Act III óta nem kísértem figyelemmel a banda pályáját, ami nem is csoda, hiszen két évvel később fel is oszlottak. A klasszikus felállásból csupán Mark Osegueda (ének), és Rob Cavestany (gitár) található a bandában, de ennek ellenére a Death Angel, odarakta magát rendesen. A sok viking/death/black/pogány/flok/tökömtudjamilyen metal mellett valóságos felüdülésként hatott a Death Angel. A „srácok” bejöttek, felvették a kesztyűk, belecsaptak a húrokba, és szó szerint letépték az arcunkat! A thrash metal vonal sajnos nem kapott túl sok lehetőséget ezen a fesztiválon, de a Death Angel a nevükben is helytállt.

img_5814

Úgy szólt a buli, mint az atom. A gitárok vastagon, reszelősen, ahogy kell, az ember agyáig hatoltak, és finoman kisimították a barázdákat a felszínén. 🙂 A Death Angel megmutatta, hogy a thrash metal él, és ne temesse senki! Félelmetes erő szabadult el a koncerten, melynek szinte minden nótáját, csukott szemmel álltam végig, hagytam, hogy a thrash ereje átjárja a szervezetem. Zseniális volt. Több thrash metalt legközelebb!

 

Gjoe

Korpiklaani

img_5938img_5892

A finn folk metal neves képviselői következtek a nagyszínpadon, aminek hatására a műfaj rajongói teljesen megtöltötték a sátrat. Korpiklaani minden mellébeszélés helyett belecsapott a műsorába, és egyből az egyik legnagyobb slágert lőtte el, a Vodkát. A hangulat egy pillanat alatt az egekig szökött, és a koncert végéig nem is nagyon mozdult el onnan. A Korpiklaani, a nap egyik fő fellépője volt, és rengetegen jöttek el miatta a fesztiválra, amit a zenekar meg is hálált, és végigzúzta a rendelkezésére álló időt.

 

Gjoe

Amon Amarth

img_5995img_6009

Az 1988 óta létező svéd, viking témájú death metalt játszó Amon Amarth következett, akik kikérték maguknak, hogy viking metalt tolnak, mivel szerintük ez marhaság. Ugyanis, Johan Hegg, a zenekar frontembere, a következőket nyilatkozta: fogalmam sincs hogy ez milyen műfaj. Nem tudom elképzelni hogy a vikingeknek mi közük volna a metalhoz, a kardot, meg ezeket leszámítva. Zeneileg azt hiszem ők csak furcsa fúvós hangszereken és bongó dobokon játszottak, vagy ilyesmi. Az Amon Amarth teltház mellett játszotta le a programját, a rajongók teljes extázisa mellett. A hangzásra nem lehetett különösebb panasz, és a banda is kitett magáért. Mivel eddigre már legalább 10 évnyi dózis viking/folk fertőzést kaptam, a koncertjük végét már a sátor mellett hallgattam meg.

 

Gjoe

Twilight Of The Gods – Allstar Bathory tribute

img_6175

22.45-től a Bathory Tribute, a Twilight Of The Gods kezdte meg műsorát. Őszintén szólva, nem voltam különösebben elragadtatva sem a zenétől – bár ez teljesen szubjektív -, sem a hangzástól, sem a frontemberi tevékenységtől. Az összes általam megtekintett koncert közül itt éreztem legkevésbé a jelenlét és a zenélés puszta örömét, no meg a közönséggel való szimpatizálást. Megvallom, kissé pökhendinek találtam az énekest, de lehet, hogy csak túl szigorú vagyok és nyilván egy egyetlen fesztiválsorozatra, sztárokból összeverbuválódott emlékzenekart semmiképp nem lehet fair módon összehasonlítani egy több éve együtt dolgozó, többnyire egyformán gondolkozó zenészekből álló bandával.

 

Shady

Twilight Of The Gods – Allstar Bathory tribute

img_6191

A fenti, rendkívül szerény nevet viselő formáció, amely csupán a Metalfest rendezvényein lép fel idén, kapta a fesztivál zárásának feladatát, legalábbis a nagyszínpadon. A sokak számára legendás Bathory zenekar számára állít emléket a banda, amely csupa ismert zenészből áll:

 

 

Alan Nemtheanga énekes (Primordial)

Iscariah basszusgitáros (ex-Immortal)

Nick Barker dobos (ex-Dimmu Borgir, ex-Cradle Of Filth)

Blasphemer gitáros (ex-Mayhem)

Patrik Lindgren gitáros (Thyrfing)

 

A Bathory soha nem tudott igazan nagy hatással lenni rám, pedig az összes lemezét jó párszor meghallgattam, de hiába, egyszerűen abban a korszakban sokkal jobb zenék voltak, ráadásul Quorthon beteg sátánizmusa sem tette vonzóbbá a zenéjét. ATwilight Of The Gods, stílusát tekintve beleillett a fesztivál felhozatalába, de csak ennyi, semmi több. A koncert alatt a sátor nagyon messze volt a teltháztól, és a közönség sem tombolt extázisban az élménytől. Emellett profi produkció volt, el kell ismernem, csak értelmét nem láttam. Az eredeti sem tudott volna meghatni, a tributejének erre még kevesebb esélye volt.  Nem is vártam meg a végét. Inkább megnéztem volna helyettük egy jó kis heavy metal koncertet… Amiből sajnos, meglehetősen kevés volt a három nap alatt.

img_6244

Mivel a lefekvéshez nem volt kedvem, egyéb program pedig nem volt, megkerestem néhány cimborát, és hajnalig szórakoztattuk magunkat, a legbetegebb sztorikkal. Javaslom amúgy, hogy székely srácok közé csak akkor üljetek, ha bírjátok a pálinkát ( az igazit, ami olyan 70 foknál kezdőik), és nem fáradtak a rekeszizmaitok, ugyanis olyan történeteket tudnak, hogy 10 perc után lefordulna az ember a padról, ha nem középen ülne.

 

Gjoe

img_5964

A Twilight Of The Gods szereplésével a nagyszínpadon éjfélkor véget is ért a program, így hát némi beszélgetéses-frissítőzéses szünet után a Rockstage felé vettük az irányt, ahol még akadt némi látni- és hallgatnivaló. Utolsó előttiként a gödöllői “heavy & doome groove rock” zenekar, a Stereochrist játszott, akikről tudni kell, hogy nem kis nemzetközi turnéháttérrel rendelkeznek, csak hogy a legjelentősebbet említsem: 2008-ban a Testamenttel játszottak Európa-szerte, de megfordultak már – a teljesség igénye nélkül – Finnországban, Hollandiában és Olaszországban is. Új, harmadik lemezük megjelenése június 1-jére várható. A terem közepe-hátsó része tájékán üldögélve teljesen jól eső és jól is szóló muzsikát kapott az ember lánya, fogós riffekkel, karcos, erőteljes énekkel. Igen, azt hiszem, az ilyen zenét bármikor jól esik meghallgatni, akár a tömeg közepén csápolva, akár távolabb, egy baráti beszélgetés háttereként.

 

img_6117

Hajnali 2 órakor a Damned Spirits’ Dance kezdett bele a fesztivál utolsó koncertjébe. Az elsősorban a skandináv black-death metal által inspirált zenéhez a szó jó értelmében vett teljesen őrült zenészek társulnak, akik – talán lehet mondani – a stílustól tulajdonképpen teljesen idegen elemekkel, hatásokkal gazdagítják muzsikájukat és bátran váltogatják a legtekerősebb zúzós és egészen folk-jellegű lágyabb részeket, természetesen az ezekhez dukáló hörgéssel és tiszta énekkel egyetemben. Hihetetlen jó, változatos, színvonalas produkcióval rukkoltak elő a srácok, ennek dacára, kimerült füleimnek ez már sok volt, így csendesebb helyekre vonszoltam fáradt tagjaimat és a sokféle – és szerencsére többnyire jobbnál jobb – zenétől eltelten még 1-2 órán át levezetésképp beszélgettünk itt-ott, ezzel-azzal, és még fellépők is fel-feltűntek, például a Vargból, Amon Amarth-ból, Sabatonból, aztán szép lassan mindenki a sátor felé vette az irányt, hogy még utoljára a csillebérci vadromantika bekúszhasson az álmokba.

Hétfő reggel fájdalmasan korán keltünk, ugyanis legkésőbb 10-ig el kellett hagyni a tábor területét, és még mindent össze kellett pakolni, no meg az “aprócska” sátrat (ami elképzelhetetlen kényelmet biztosított, szóval, nagy-nagy kösz, főnök! :)) is le kellett bontanunk. Már csak a Rockstage falait díszítő két Rocközön.com-os molinót kellett begyűjtenünk és búcsút intettünk a tűző napsütésben fürdő egykori úttörőtábornak.

Shady