Mielőtt bármit mondanék, egy dolgot szeretnék leszögezni, mintegy a kósza híresztelésekkel leszámolandó: a Magnetica zenekar él és virul! Ennek ékes bizonyítéka volt a magyar nemzeti ünneppel lezárt hosszú hétvége, melyet a csapat az albán fővárosban, Tiranában töltött, és két remek hangulatú koncertet adott, többek között az albán tavasznyitó napon megtartott Rock The Block fesztiválon is. Ennek a csodás hétvégének egyfajta összefoglalása ez az élménybeszámoló, melyben először is szeretnék köszönetet mondani Zolinak, aki mindent megtett azért, hogy jól érezhessük magunkat (és mint utolsó éjjel kiderült, ivásban sem marad el tőlünk). Most pedig belevágnék…

 

Az utazástól megkímélnék mindenkit, aki ült már repülőn, tudja, milyen volt (bár az én fülem épphogy kidugult az esi bulira). A reptéren már várt ránk Zoli. Tiranán keresztülvágva jutottunk el a szállásunkig, és azt kell mondjam, Tirana igazán gyönyörű város… lesz egyszer. Jelen állapotában viszont az eklektikus jelzőt használnám rá inkább; szinte mindenhol építkeznek, nemritkán teljesen új és pazarul kinéző épületek mellett is, éles kontrasztot állítva fel ezzel. Mindenesetre pozitívan csalódtunk ezzel kapcsolatban. A szállásunk amúgy jó környéken volt, két kétágyas és egy egyágyas szobánkat hamar elfoglaltuk. Egéré lett az egyágyas szoba, mi drWhite-tal befoglaltuk az egyik kétágyast, Marci pedig az egyelőre kisegítőként (szebben fogalmazva vendégként) velünk tartó énekessel, Kovács Gergővel (Blindman’s Buff) a másikat. Alig dobtuk le a csomagokat, már indultunk is tovább, ugyanis abban a megtiszteltetésben lehetett részünk, hogy az albániai magyar nagykövettel ebédelhettünk (sőt, hazaindulásunk napján a magyar nagykövetséget is megtekinthettük)! Nagyon jól éreztük magunkat a nagykövet úr társaságában, de nem maradt igazán sok időnk emészteni, hiszen közeledett az esti klubkoncert időpontja.

A Rei Club a belvárosban található. A koncert a másnapi fesztiválfellépés bemelegítéseként szolgált; az ott fellépő zenekarok közül három mutatta itt meg magát. Az eredetileg kiírt féltízes időpont helyett végül éjfél felé jutottunk fel a színpadra. Érdekesség, hogy egy jazzklubról van szó, így a hangtechnika és a felszerelések is megfeleltek ennek, ami nekünk, mint az est legkeményebb fellépőjének, érthető módon nem vált előnyünkre. Mindenesetre igyekeztünk inkább azokat a számokat előkapni, ahol a közönség is bekapcsolódhat, így került be a programba a The Memory Remains is. Az új felállású Magnetica első koncertjén előszedtük a Fuel-For Whom-párost (kezdésként), de volt még (sorrendben) Welcome Home, Sad, Nothing, a már említett Memory, Master és Enter Sandman is. A Morricone-intró itt még nem került elő. Utána a pihenés jegyében visszatipliztünk a szállásra, de mondani sem kell, az afterparty egyeseknek sokáig tartott.

 

Másnap nem alhattunk túl sokáig, hiszen városnézés

img_4421

szerepelt a programban. Ebbe beiktattuk a délutáni fellépés helyszínének megtekintését, amit ottjártunkkor (tizenegy felé) még csak építettek. Egy forgalomtól elzárt kereszteződés közepén volt a színpad, az embersokaság pedig minden irányból megközelíthette, ennek ellenére mégis egy irányba nézett az emelvény (nem hallottak még a Metallica-féle körszínpadról, az biztos J ). Mint már említettem, az albán Nyárnapon léptünk fel, és ez számít az ország legnagyobb utcai megmozdulásának, ilyenkor általában mindenki kijön az utcára a jó idő köszöntésére, egyfajta karnevál jellegű eseményt idézve.

 

 

13,10-re voltunk kiírva soundcheckre, de semmi jelét nem vettük, hogy erre sor kerülne, így beültünk a backstage-ül szolgáló kocsmába (ha mégis lenne soundcheck, hol keressenek minket, ha nem a backstage-ben, nem?), a Buda Bar-ba, ahol a Forma 1 idénynyitó futamát élvezhettük, most kapaszkodjatok meg: az RTL Klubról! Bizony, a jobb felső sarokban a magyar tévé logója volt, és bár a derék albánok levették a hangot, azért nem semmi élmény volt, fogytak is a sörök közben. Negyed ötkor jött a hír, hogy már játszik az első zenekar, az egyik dán csapat, akik után közvetlenül jöttünk mi, szóval semmi beállásra nem volt idő. Gyorsan átszereltem a dobcuccot, a technikus megkapta az intrót CD-n, majd levonultunk. Privát vélemény, de óriási érzés volt majdnem másfél év szünet után úgy hallgatni az Ecstasy of Goldot, hogy tudtam, nekem is fel kell mennem! Itt is a Fuellal kezdtünk, majd ugyanúgy jött megszakítás nélkül a For Whom, mint előző nap, de itt már az állunk a padlón volt, ugyanis az hagyján, hogy a hangzásban semmi kivetnivaló nem volt, de az utcán mindenhol emberek voltak! A hátam mögé nem láttam, mert takarta a kilátást a háttérvászon, de gyanítom, hogy ott is. A színpad előtt viszont töménytelen mennyiségű albán gyűlt össze, akik egyébként a Nothing Else Matterstől kezdve ugyanúgy a tenyerünkből zabáltak, mint a tegnapi klubbuli közönsége. Hálából egy piszok jó bulival ajándékoztuk meg a publikumot, és amint megéreztük a támogatásukat, onnantól egyáltalán nem aggódtunk. A Fuel-For Whom után egyébként az előző napi programot hegesztettük, kiegészítve a One-nal és a záró Seek-kel. Itt
Gergő még a közönséget is megénekeltette, valamint a For Whom után pár mondatot elpöttyintett albánul is, amitől az amúgy is lelkes helyiek kábé megvesztek. Nekem támadt egy kis „Tusino-reptér feelingem”, ugyanis a színpad négy sarkában 3-3 rendőr állt, és bizony el is vittek egy csutkára berúgott középkorú csávót, aki a színpad előtt állva a kelleténél intenzívebben nyújtózkodott Gergő és mikrofonja felé. Gergő egyébként iszonyat jól vezényelte le a két bulit, és énekileg is helytállt.

 

Ezután vacsora szerepelt a programban, de előbb még állnunk kellett az albán tinik rohamát, akik egymás után jöttek oda hozzánk, hogy velünk fotózkodhassanak; már játszott a német banda, mire alábbhagyott a roham, de egy kisebb csoport még a busz felé menet is „letámadott” minket. A vacsora ezúttal egy török étteremben volt (természetesen itt is megcsappant a hely „raki”-készlete; ez egy helyi italspecialitás, aminek íze végigkísérte számunkra ezt a két napot), majd vissza a szállásra, ahol a velünk végig nagyon készséges Zolit is sikerült elcsábítanunk egy-két pohárkára.

 

Másnap pedig már jött a hazautazás, de előtte Zoli idegenvezetésében Albánia egy újabb szeletével köthettünk ismeretséget. Minthogy igen meleg volt (a 20 fok a magyar tél után annak számít), az albán tengerpartot is láthattuk. Itt lekerültek a bőrdzsekik, és a kissé hideg szél se akadályozott meg minket abban, hogy megízleljük a tengert, és a pálmafák közt sétáljunk egy kicsit. Utána Krujába vitt az utunk, hogy az ott lévő történelmi múzeumban
img_4574tegyünk látogatást (Hunyadi János is szerepelt a tárlatban; neki nagy respektje van arrafelé, a törökök elleni harcban Szkander bég, a nagy albán hős szövetségese volt), majd irány a reptér, és ezzel lezárult az albán minitúra, a zenekar történetének talán legnagyobb kalandja. Most jöhet a nagyobb feladat, megmutatni magunkat a magyar közönségnek is. Kemény dió lesz, de készen állunk!

 

 

BB