Nos, eltelt három hét, és én a koncert óta minden nap nekiültem, hogy akkor most megírom a beszámolót. De akárhányszor megnyitottam a szövegszerkesztőt, egyetlen dolog jutott eszembe a bulival kapcsolatban: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!!!!!!!!!! NINCSENEK SZAVAK!!!!! 🙂 Gondoltam hagyom, hadd ülepedjen le az élmény, de még mindig ez az első, ami felsejlik élményektől homályos kis agyamban.
Nem szeretnék belemenni olyan fejtegetésekbe, hogy melyik ország milyen nagysikerű zenekarokat adott a rockzene világának, illetve a lelkes közönségnek, ki milyen sikeres, ismert, hiszen a D.A.D. név hallatán, annak ellenére, hogy véleményem szerint meglehetősen egyedi, pörgős, dallamos és fülbemászó zenét játszik, még a rockzenét szerető emberek nagy többségének is az „apa angolul” jut eszébe – legnagyobb sajnálatomra. S bár én is csak néhány éve ismerkedtem meg velük, igen hamar a kedvenceim közé kerültek, és nagy örömködések közepette készültem a február 20-i hangversenyre. De nem csak én vártam ilyen lelkesedéssel, mint később kiderült, a banda is, hiszen fennállásuk majd’ 30 éve alatt nem jártak kishazánkban, de erről majd később.Előzenekarként a régi motorosnak számító Tirana Rockers lépett fel, s bár még nem hallottam őket élőben, kellemes meglepetés volt a húzós dörtirokk, amit játszanak, Gubás Tibi hangját egyébként is szeretem, de ehhez a zenéhez meg aztán tökéletesen passzol. Csak azt sajnáltam, hogy Retek barátom sikeresen elszaggatta a mindenét a bokájában nem sokkal a koncert előtt, így nem ő dobolt, illetve hogy igen rövidke műsoridőt kaptak. Aki szeretne egy brutálisan kőkemény, mocskos rock koncerten részt venni, ahol lelki szemei előtt látja a rúdon pörgő tangás lányokat és a sört locsoló kemény motorosokat, mint látványelemet a zenéhez, az semmiképpen ne hagyja ki a legközelebbi Tirana Rockers bulit!
Aztán átállás, mi pedig előrenyomultunk és úgy éreztük magunkat, mint az óvodások, akiket először visznek el cirkuszba, izgatottság a köbön. És akkor egyszercsak elkezdődött. Nem tudtam leplezni az érzéseimet és sikoltozva ugráltam, amikor felcsendült elsőként a New age moving in, az új album kezdőszáma. Jesper Binzer pedig (aki szinte egy hangyányit sem változott, ugyanaz a kölyökképű, farmerdzsekis, nyurga srác, csupán néhány szarkalábbal és jegygyűrűvel több) szinte tökéletes magyarsággal kiáltozta többször is a lelkes fogadtatás láttán, hogy „Köszönöm”, és nem győzte ismételgetni, majdnem minden dal után, hogy ők bizony először vannak Magyarországon. 🙂 Jasper tesója, Jacob meg mint egy szürreális úriember mászkált és végtelen átéléssel gitározott a fekete cilinderében. Utána rögtön az egyik személyes kedvencembe csaptak bele, a Jihad-ba. Nos, aki ott volt, annak nem hat az újdonság erejével a felismerésem, miszerint teljesen nemnormális a társaság, a szó legjobb értelmében. 🙂 Stig Pedersen egy egyszemélyes cirkusz (úgyhogy a cirkuszos példám teljesen helytállónak bizonyult a későbbiekben is), ahova lehet felugrott, de még oda is, ahova nem, a fizika törvényeit meghazudtolva produkálta magát az elmebeteg basszusgitárjaival együtt, illetve a magasított sarkú cipőjében, ami csak növelte az extremitást és annak kockázatát, hogy az egyik pillanatban akkorát esik, mint a ház. 😀 Az első hangszere, egy teljesen átlátszó, ám piros fényben pompázó csoda volt, amit később a kék testvérkéje követett, illetve még 3 másik, amiket nem vagyok képes leírni, látni kell! 😀 És hogy fokozza a különlegességet, két, azaz kettő darab húrral voltak megáldva ezek a nem mindennapi gyönyörűségek, de valójában nem is volt szüksége többre, tökéletes basszusszólamok vannak a dalokban így is – sőt, szerintem egy-két vájtfülű zenészen kívül senkinek az égvilágon nem tűnik fel, hogy néhány húrral kevesebb van a hangszeren. 🙂 Szóval önmagában egy élmény volt őt nézni, hálistennek volt szerencsém pont előtte elhelyezkedni, úgyhogy premier plánban nézhettem végig ezt az őrült performanszt. Igazából azonban az egész koncert egy ősrobbanás volt az első pillanattól kezdve, a színpad egy óriási színes, villogó, dallamos, ugrálós játszótérré változott onnantól, hogy ez a négy bolond dán feltette a lábát a Club 202 világot jelentő deszkáira. Természetesen nem maradhatott ki a DAD „megaslágere” a Sleepin’ my day away sem, valójában talán mindenki ezt várta a legjobban, ők pedig hatásvadász módon nyilván a műsor végére hagyták, hogy akkor még nagyobbat robbanjon a hangulat, már ha lehetett még fokozni – és lehetett. 🙂
Nem igazán tudom ennél jobban átadni a hangulatot, de egyáltalán nem csalódtam, sőt, ilyen energikus, pörgős, vidám, ugrálós, riszálós, tombolós, őrült, boldog koncerten talán még nem is voltam. A második visszatapsolás utáni ráadásban mintegy levezetésként felhangzó lassabb dalok, azaz a Laugh ‘N’ A ½ és az It’s After Dark pedig olyanok voltak, mint a testnevelés óra végén a levezető futás és légzőgyakorlat – fülig érő vigyorral a hétfői nap ellenére szép számmal összegyűlt nézősereg arcán. 100% Rock N’ Roll!!!
És tapasztalatból mondhatom, hogy ez a négy pasas nem csak a színpadon teljesen elmebeteg, ez nem imidzs, tényleg totálisan flúgos őrültek! Ja, és bírják a pálinkát!
Setlist:
A New Age Moving In Jihad The End Everything Glows Point of View Monster Philosophy Reconstrucdead Riding With Sue Last Time In Neverland Grow or Pay We All Fall Down I Want What She’s Got Evil Twin Bad Craziness The Place Of The Heart Sleeping My Day Away Laugh ‘N’ A ½ It’s After DarkKépek: Kovács Levente További képek itt: https://picasaweb.google.com/stonerszeszti69/DADKoncert20120220?authkey=Gv1sRgCJ3fqcjDydW6DA
