Utolsó napjához érkezett a Fezen fesztivál, egyben a legjobban várt napjához is. A nap és a fesztivál egyértelmű favoritja a 45 éves Deep Purple zenekara volt. Ki ne ismerné az olyan klasszikusaikat, mint a Smoke on the Water, a Highway Star vagy a Fire Ball. De ne rohanjunk ennyire előre, hiszen nem csak Ian Gillanékből ált a nap.
Kezdésnek rögtön belefutottam egyik kedvenc hazai zenekaromba az Ego Project-be. Lendületes, pörgős Heavy Metalt toltak az arcunkban és csak azért nem tudtam végig ott maradni a koncerten, mert a Fezen Csarnok fülledt, párás légköre szabályosan kirugdosott onnan. Nem irigylem azokat a zenekarokat, akiknek ilyen körülmények között kellett bent végig tolni a bulit. (Most gondolom, sokan megjegyzitek, hogy van ventilátor a színpadon a zenészek előtt és attól jó lesz. Megmondom, hogy nem segít valami sokat, mert csak a meleg párás levegőt kavarja az arcodba. Hűvösebb nem lesz tőle.)
Kiérve a csarnokból, kiélvezve a frissítő szellőt és a „csak” 40 fokos levegőt, elindultam, hogy belelessek a Depresszió buliba a nagyszínpadon. Aki hallgatja az adásaimat a Rockvilág rádiónál (KlasszikuShock, Szombati Prog(ram)), az tudja jól, hogy nem vagyok egy nagy Depi rajongó, sőt itthon jóformán soha nem is hallgattam őket. Élőben mégis minden egyes alkalommal meg tudnak nyerni. Van valami különleges abban, ahogy Halász Feri a közönséghez tud szólni, és ahogy le tudja vezényelni a koncerteket. Kétségkívül kiváló frontember, és pont ez teszi élőben a számaikat hallgathatóvá még számomra is. Ezt a koncertet most viszont több okból nem bírtam végig állni: Első a már szokásossá váló meleg. Leehetetlen megmaradni a tűző napon fél ötkor. Második, hogy ma a Deep Purple miatt lágyabb zenére vágytam, nem feküdt ma nekem a keménység. Épp ezért gondoltam belelesek az akkortájt kezdődő Wasabi Kht. koncertjébe a No Wawe sátorban.
Aki hallgatja rendszeresen a Szombati Prog(ram) adásait, az nagyjából tudja, milyen zenére számíthat Wasabiéktól, hiszen Nagy Gábor gitáros nem is olyan régen vendégünk volt. Mire a színpadhoz értem már javában zajlott a műsor, és rögtön két dolog ütötte meg a szemem és a fülem.
Kezdjük az utóbbival: A hangosítás borzasztó volt, de ez egyébként végig jellemezte ezt a színpadot, mielőtt még valaki arra gondolna, hogy ez a zenekar hibája. A másik, ami egyből feltűnt, hogy csökkent a zenekar szépségfaktora. Hain Réka basszusgitárost, ugyanis ezen a bulin Kedves Péter helyettesítette, aki egyébként a zenekar koncertszervezője is egyben. Persze ez csak a vizuális élményeket csökkenti ( bocsi srácok :)), de a zenéből magából semmit nem vesz el. Na, ilyen zenére vágytam én ma a Deep Purple előtt. Semmi keménység, semmi durvulás, igazi hangulat zene, ami tökéletes felvezetése volt az est fénypontjának. Sajnos nem tudtam végig maradni, mert rohanni kellett máshova fényképezni, de ha legközelebb Pesten játszotok, tuti ott leszek, és ezt ajánlom mindenkinek, aki kedveli a lágyabb rock dallamokat.
Purple előtt még a finn Amorphis-é volt a lehetőség, hogy a nagyszínpadot elfoglalja. Valljuk be sikerült nekik. Említettem ugyan, hogy ma lágyabb dallamokra voltak a füleim beállva, de amit az Amorphis tett, és ahogy tette az tökéletes volt. Engem is hamar magával ragadott a zúzós riffek, és az ehhez képest sokkal lágyabb énekdallamok különös egyvelege. Az egykor kíméletlen death metál csapat mára egy tökéletes keveréket alkotott a keményebb zenei alap és a líraiabb énektémák között. Érdekes volt figyelni, ahogy elkezdtek megjelenni a kizárólag Deep Purple-re érkező rajongók, akik elismerően tapsoltak a teljesen más stílust képviselő finneknek is. Ilyen egy jó zenekar, akik generációs különbségeket áthidalva is képesek a rajongókat megnyerni. A fotósárokból kiszúrtam például egy idősebb urat (kb. Ian Gillan korabeli), aki vadul rázta ősz haját az Amorphisra. Az ilyen szerintem a legnagyobb elismerés a zenészeknek.
Nagyon hamar elrepült az idő, amit nekik szántak, és elkezdődött a feszült várakozás a brit legendákra. Az egykori sportpályán közben végeláthatatlan tömegek gyűltek össze (megmerem kockáztatni, hogy a Fezen történetének legnagyobb nézőszámát produkálva), miközben a bejáratokon kívül még mindig hosszú sorokban kígyóztak az emberek és vártak a bejutásra.
Épp ezért a tervezett koncertkezdést eltolták negyedórával, hogy mindenki bejuthasson kedvenceire.
Eljött a várva várt pillanat én meg elfoglaltam a helyem a fotósárokba 50 másik kollégával egyetemben (gombamód megszaporodtak a fotósok erre a koncertre.), majd mikor felcsendültek a Highway Star legendás dallamai, a közönséggel egyetemben, mi is ugrottunk egy hatalmasat. Hiába a munka nem lehet kizárni magadból azt az élményt, ami ilyenkor tőr rád. Nem először láttam a csapatot, de most is úgy járt a lábam, a kezem, mintha életem legnagyobb élménye lenne ez. Ahogy eljátszották az első három dalt, ami alatt fotózhattunk,végre mehettem ki én is a tömegbe, hogy együtt énekeljem a slágereket a többiekkel, együtt ugrálhassak velük több generáció himnuszaira. Az Ian Gillan, Roger Glover, Ian Paice klasszikus felállás mellé, Steve Morse gitáros és Don Airey billentyűs csatlakozott a zenekarba, igaz előbbi már közel húsz éve, utóbbi pedig tizenegy éve tagja a csapatnak. Glover, és Paice játéka mit sem változott az évtizedek alatt, Morse pedig tökéletesen hozza a Blackmore-os témákat, sőt sokszor még annál is többet. Lehet engem megkövezni, imádom Blackmore mester játékát, minden zenét, ami valaha kijött a kezei közül, továbbá számomra is ő az igazi Purple gitáros, de mint zenész Morse-t sokkal nagyobbra tartom. Van valami különös szín, és érzelem a játékában, ami nagyon kevés gitárosban van meg, és ez teszi őt egyedivé számomra. Don Airey hálátlan szerepbe került szerintem azzal, hogy Jon Lordot kell pótolni a zenekarba, mert ha valami igazán különlegessé tette a Deep Purple hangzásvilágát az Lord játéka volt. Félreértés ne essék, zenészként Airey is ugyanolyan profi, ugyanazt a hangzást Ő is ki tudja hozni hangszereiből, mint Lord, de még sem Lord áll ott, és ez kicsit zavart.
Ian Gillan sem a régi már, közel sem tudja kiénekelni azt, amit évtizedekkel ezelőtt még kitudott, de az előadásmódja változatlan. Mikor megjelent a színpadon egyszerű farmernadrágjában és fehér pólójában, arra gondoltam, hogy Ő bármelyikünk nagyapja is lehetne ilyen kinézettel. De egy igazán jó frontembernek nem a külsőségekkel kell meggyőzni a közönséget, hanem azzal amit tud. Szerintem senkit nem érdekelt miben állt a színpadon, akár mamuszban és pizsamában is kijöhetett volna. Feltűnően sokat tartózkodott egyébként a színpad mögött Gillan, nem tudom, hogy ez így volt betervezve, vagy már korából kifolyólag több pihenésre van szüksége, de amíg ő pihent, társai hihetetlen dolgokat műveltek a színpadon. Nem győztem keresgetni az állam Morse és Airey futamai után. Lehet, hogy nem mai srácok már ők, de a zene egyáltalán nem veszett ki a vérükből (pedig sok hozzájuk hasonló bandánál lehet ilyet felfedezni).
Aztán jött, aminek jönnie kell, felcsendült a rock történelem leghíresebb négy hangja, és a bő tízezres tömeg egyszerre kezdett ugrálva énekelni. Katartikus élmény volt látni és hallani a Smoke On The Water-re csápoló és éneklő tömeget. Előttem két sorral Halász Feri is a közönséggel énekelt, sőt szerintem sok más zenészt is találhattam volna a tömegben, No de hát ez a dal mindenkit egyformán megmozgat, hiszen nincs olyan zenész , aki ne játszotta volna még ezt a dalt valamilyen módón.
Sajnos amilyen hirtelen elkezdődődött ez a dal, olyan hamar véget is ért, és a legendák levonultak, majd persze még három szám erejéig visszatapsoltuk őket. Felejthetetlen élmény volt ez mindenkinek, aki kilátogatott aznap Fehérvárra, a legkisebbektől kezdve a zenekarral egykorúakig. A Purple egy megkerülhetetlen mérföldkő a rock zene történelmében, amit mindenkinek legalább egyszer hallania kell, mielőtt meghal. Nem tudom, meddig láthatjuk még őket a színpadon, de ha a közelbe jönnek és még nem láttátok őket, mindenképpen menjetek el, megéri.
Egyedül azt sajnálom, hogy nem játszották a Child In Time-ot, mert nekem az a legnagyobb kedvencem tőlük, de hát ez legyen a legnagyobb bajom.
Setlist:
Highway Star
Into the Fire
Hard Lovin’ Man
Vincent Price
Strange Kind of Woman
Contact Lost
Guitar Solo (by Steve Morse)
The Well-Dressed Guitar
Hell to Pay
Lazy
Above and Beyond
No One Came
Keyboard Solo (by Don Airey)
Perfect Strangers
Space Truckin’
Smoke on the Water
RÁADÁS:
Green Onions (Booker T. & The MG’s cover)
Hush (Billy Joe Royal cover)
Black Night
A Purple után, még következett az Edda fellépése, amit bevallok engem már nem hozott annyira lázba, így csak fél füllel hallgattam Pataky Attiláék buliját, de a lényeg, hogy a közönségnek tetszett.
Ez a fesztivál is eltelt, és sok szép emlékkel térhettem haza (na, jó egy pár rosszal is, de az mindenhol van). Remélem jövőre is minimum ilyen szintű felhozatalt kapunk, és akkor tuti ott a helyem a Fezenen 2014-ben is. Köszönjük a bulit Fehérvár! Találkozunk jövőre!
További fotók itt: https://www.facebook.com/media/set/?set=a.599769543413984.1073741839.104378096286467&;type=3
