Michael Monroe-val a norwich-i koncert előtti délután ült le Humel elsősorban a Blackout States kiadása kapcsán. Mivel Michael szófukarság szempontjából a lehető legtávolabb áll finn sztereotípiától, egy laza, közvetlen és kötetlen interjú kerekedett a dologból.

Először is szeretnék gratulálni az új albumhoz, az összes általam olvasott kritika a pályafutásod egyik legjobbjának tartja. Elmondanád nekünk honnan jöttek a zenei ötletek, hogyan állt össze, hogy volt-e valami előzetes koncepciótok?

Koncepció? Nem, sosem terveztem meg semmit eddig az életemben, ez ugyanígy igaz erre az albumra is. Egyszerűen eldöntöttük hogy írunk egy albumot és a bandából mindenki elkezdte összeírni az ötleteit. Nem volt lehetőségünk együtt dolgozni egy próbateremben, úgyhogy mindenki mindenki külön-külön kezdte el a zeneírást. A dalok általában az életemről szólnak… Arról, amit mostanában átéltem, megtapasztaltam, ahogy áppen most látom a világot. A legnagyobb inspirációt az, hogy egy rock n’ roll bandában zenélhetek és hogy megélhetek abból, amit a legjobban szeretek csinálni. Folyamatosan lelkes vagyok emiatt, ez az ami szórakoztat. És szerintem ez le is jön az albumról. Érezni a hangulatán. Nem egy olyan anyag amit úgy kell összeerőlködni. Próbálok folyamtosan fejlődni, ez nem mindig jön össze úgy, ahogy én képzelem, ezért aztán motiváltnak is érzem magam. Akarom a fejlődést, a változást… Egy elkészült lemez veled marad életed végéig, ezért nem lehet elbukni, ez az én mottóm.

Ha jól tudom elég messze éltek egymástól, hogy sikerült a távolság ellenére megteremteni a kémiát a zenekaron belül?

Igen, így van. De hogy őszinte legyek hozzászoktunk. Nem próbálunk sokat, egy-egy turné előtt jövünk össze pár napra. Persze, szeretnénk többet együtt lenni, de a kialakult távolságok miatt ez nem lehetséges. Steve, Rich és Karl jöttek össze ha jól emlékszem öt napra, Sami és én nem tudtunk csatlakozni hozzájuk. Közben persze Sami is írt, ő hozta például az RLF témáját. Egyszer csak előjött a Fuck shit up munkacímmel, ebből dolgoztuk ki aztán a Rock like fuck számcímet, amiből aztán RLF lett. Lerövidítettük, hogy ne borítsunk ki mindenkit az első pillanattól kezdve. A felvételek előtt Helsinkiben jöttünk aztán össze mindannyian pár napra, kidolgoztunk 18 számot, egy hónapot stúdióztunk Chips Kiesbye producerkedésével… Jó volt vele dolgozni, összehozott egy hihetetlenül természetes dobhangzást, nem akart megváltoztatni minket zeneileg, megérti a mi generációnkat. Ugyanolyan rock n’ roll rajongó mint mi, ugynazokat a bandákat szeretjük hallgatni, ahogy elkezdtünk zenéről beszélni azonnal megtaláltuk a közös hangot… Tehát az egész album elég könnyen összeállt. Egy teljes véletlen folytán Londonhoz kapcsolódik a dalok jórésze. Gondolok itt az Old King’s Road-ra, vagy azokra az élményekre amik megjelennek a szövegekben, aztán ott van a Dee Dee Ramone utalás a Denmark Street-ben (“Walking in Westbourne Park like Dee Dee Ramone”), tehát nem terveztük ugyan, de London valahogy ott van az album dalaiban. Ez a mágikus kémia ami megvan a zenekarban, hogy ilyen dolgok megtörténhetnek.

Említetted hogy direkt nem akartatok erős, káromkodó dalszövegeket.

Csak a Rock Like Fuck-ra gondoltam… Nem szeretem az öncélú káromkodást. Csak akkor használom, ha tényleg odaillő. A túlzott káromkodás szerintem beszűkült szókincset jelent… Finoman adagolva viszont hihetetlen erőt tud sugározni, mint ebben a dalban is. Gyerünk, adjunk ki magunkból mindent!

Ezt a dalt beépítettétek a setlist-be, milyenek a reakciók?

Imádja a közönség! Sőt, a kiadó is imádja! Nyilván nem ebből a legcélszerűbb kislemezt csinálni, ettől függetlenül az egyik kedvencük a lemezről.

Sikerült jól elhelyeznetek a lemezen, a Good Old Bad Days egy kimondottan nyugis és dallamos darab, ezután rendesen felpörgetitek a tempót az RLF-fel.

Igen, igazad van. A Good Old Bad Days is egy érdekes történet, az éjszaka közepén felkeltem az ötlettel a fejemben, ott helyben rögzítenem kellett! Tudtam hogy reggelre már nem emlékeznék belőle semmire… Vicces amikor ilyen tudatalatti élmények történnek velem.

Mennyire tartod fontosnak manapság a kislemezeket? Van valami startégiátok? Hány kislemezt hoztok ki az albumról?

Ez teljesen változó. Az előző albumról három kislemezt és videót szerettünk volna. Volt a Ballad of the Lower East Side, a Horns and Halos, és az Eighteen Angels-höz is szerettem volna, meg is volt már a videóhoz a koncepció. Aztán csak egy rádiós kislemez lett belőle Finnországban, nem is tudom hogy máshol kiadták-e… A Stained Glass Heart lett videós kislemez. Tehát próbálunk minél több kislemezzel kijönni, az új lemezen szerintem a dalok fele kislemez is lehetne. Az Old King’s Road lett az első videós kislemez, szerintem a Goin’ Down With The Ship lehetne a második. A lassabbak közül ott van a Keep Your Eye on You, amin ráadásul az énekstílusommal is próbáltam kicsit a határokat feszegetni. Teljesen más irányokba megyek el a tőlem megszokott technikától. Nyilván most csak arról beszélek amit mi szeretnénk, a zeneipar folyamatosan változik, meglátjuk mi lesz belőle. Egyre kevesebb pénz jut az ilyenekre… Manapság egy érvényes szerződés sem garancia arra, hogy megkapod a kialkudott keretet…

Ezt a változást az első sorból nézted végig, ott voltál a 80as évek elejétől kezdve, láttad a milliós lemezeladások folyamatosan csökkenését, láttad hogyan alakul át a zeneipar. Mit gondolsz, hogyan lehet manapság egy sikeres karriert felépíteni? Illetve te mit értesz siker alatt a saját zenekaroddal kapcslatban?

Ha sikerül megtartanom a becsületem ebben a szakmában már sikeres vagyok. Minden erről szól. Csináld amit szeretsz, tudj ebből megélni, és tedd mindezt úgy, hogy ne kelljen közben saját magad számára vállalhatatlan kompromisszumokat kötnöd. Büszke vagyok a művészetemre, mindig is a saját szabályaim szerint alkottam, minden szívből jött. Csak hab a tortán hogy ez ennyi embernek tetszik. Sose add el magad! Nekem ez jelenti a sikert. Minden más rajtad kívül álló tényező amit úgysem tudsz irányítani. Nekem ennyi kell, én egy ilyen egyszerű figura vagyok, nem akartam milliomos lenni, nem vágytam a házra a Hollywood Hills-en, a limuzinokra és a hasonlókra… Najó, egy medence jó lenne hogy kicsit úszhassak, de meg tudom oldani másként is, hogy formában tartsam magamJ Igaz a mondás, a pénz nem boldogít.

Hogy tartod magad formában? Gondolok itt a hangodra is, sok énekes nem szívesen ülne le velem koncert előtt két órával interjúzni.

Nem dohányzom, nem iszom, próbálok egészségesen étkezni… Nem eszem húst…

Vegán vagy?

Voltam egy ideig, most pescovegetáriánus vagyok, eszem halat. Bár mostanában nagyon gondolkodom rajta hogy abbahagyom a halfogyasztást is, az egyik legfélreértelmezettebb állatfajta… Az egész horgászás, ahogy horgokkal és kampókkal kifogják őket… Ott vannak a sporthorgászok, egy hatalmas horoggal szétszakítják az állat állkapcsát, mi ennek az értelme??? Persze, visszaengedik, csak miután megkínozták.  Aztán ott van a homár… Élve megfőzik, mondván hogy úgysem éreznek belőle semmit. Hogyne éreznének! Dudg bele az ujjad a forró vízbe és megtudod mit éreznek! Szóval próbálok egészségesen étkezni, mozogni. A színpad formában tart, próbálok folyamatosan fejlődni az előadás tekitetében is.. Olyan 2007 körül elkezdtem érezni, hogy a koncertek után fáj a derekam, a színpadon töltött idő nem marad büntetlenül. Elmentem több specialistához is tanácsért, végül pár célirányos hasizomgyakorlattal sikerült a problémát orvosolni pár hónapon belül, rágyúrtam egy izomcsoportra ami jobban elkezdte tartani a csontokat… Szóval remélem van még bennem pár év. Tíz, talán húsz, nézz rá Mick Jagger-re, a mai napig aktívan zenél….

A mostani lemezbemutató turnétokkal a következő három hónapban kluboztok, milyen következő lépéseket terveztek? Egy Aerosmith, Slash, Tremonti stílusú turnén nagyon el tudnálak képzelni nyitóbandának.

Bizony, vagy egy Motörhead, Alice Cooper, Foo Fighters előtt… Évek óta beszélünk róla, Slash-sel mehetnénk bármikor, de nem engedhetjük meg magunknak. Rengeteget kellene egy ilyen turnéba fektetni. Ha bármikor Finnországban jár megyünk fellépni előtte, minden alkalommal hatalmas élmény találkozni vele. Évek óta beszélünk Slash-sel és a Foo Fighters-zel közös turnézásról, de nehezen összehozható. Amerikában nekik sem könnyű egy sikeres turnét összehozni, az emberek nem járnak rockkoncertekre. Egy Slash szintű csapatnak is össze kell állni egy másik nagyobb névvel, hogy ne legyen veszteséges a dolog. Ha annak idején a Hanoi Rock-szal sikerült volna egy nagyobb turnét elcsípnünk, például az Aerosmith-szel, ma más lenne a helyzet, sikerült volna egy ismertségi szinttel magasabbra jutnunk. Így viszont a managerek nem tekintenek minket elég nagy névnek hogy egy ilyen csomagba bekerüljünk. Kellene találnunk egy befektetőt aki látna benne fantáziát és aki egy ilyen csomaggal vissza is tudná kapni a pénzét… Szerintem van benne potenciál. De akár egy Motörhead-del közös, párezer férőhelyes britt turnéban is sok fantáziát látok. Tőlünk ugyanazt a show-t kapja kettő, kettőszáz, vagy kettőezer ember, ebből a szempontból semmi különbség nincsen. Szóval az ötlet jó, remélem egyszer összejön egy Slash-sel és Foo Fighters-zel közös egy éven keresztül tartó világkörüli turné…

A 2016-os nyári fesztiválok most kezdenek összeállni, ezzel kapcsoltban milyen terveitek vannak?

A Wacken-en ott leszünk, és folynak a tárgyalások a többi fesztivállal is, a managerek dolgoznak rajta. Az az igazság, hogy túlságosan jól kiismertem már a zeneipart, ha nem tűnök túlságosan lelkesnek ezügyben az pusztán ennek tudható be, megvárom amíg a konkrét szerződések megvannak. Én készen vagyok mindenre és bármire, az egész kibaszott világot meghódítanám szívem szerint! Bárki előtt vagy után szívesen játszom, ebben a mostani felállásban megvan minden, ami a következő szint eléréséhez kell. Valahogy sosem volt szerencsém a bandát működtető gépezettel… Szerencsétlen managerválasztások, ilyesmi… Rengeteg nálunk sokkal tehetségtelenebb banda csinált magának milliomos eladásokat hozó karriert. Rajongók milliói tévedhetnek, ez már bebizonyosodott, volt mögöttük egy bivalyerős marketing-stratégia ami sikeresnek bizonyult. Jó lenne, ha ezen a téren tudnánk mi is javulni… Ne érts félre, nem akarom leszólni a most körülöttünk dolgozókat, de mindig van min javítani.

Összefüggésbe hozható ez a zeneipar változásával?

Részben igen, minden évben azt halljuk, hogy a helyzet rosszabb lett, pedig már azt gondolnád hogy nincsen lejjebb… A rock n’ roll eltűnik, a rádiók már nem játszanak rock-ot… Mivel sosem adtam el milliószámra lemezeket, ezért az eladások mérséklődése nálam visszafogottabb. Az én zeném mindig is az élő fellépésekről szólt, egyelőre ezt az élményt nem lehet letölteni.

Mivel az Egyesült Államokban élsz nagyon jó rálátásod van az amerikai és európai piacokra is. Rengeteg Európában sikerrel futó turné szenved az Államokban. Mit gondolsz, mi az oka?

Mondom, a rock n’ roll eltűnőben van… Country és Hip-Hop, ez van, ezt tolják le az emberek torkán… Nem tudom, a legtöbb ember nem rajong a zenéért olyan mértékben, mint mi Európában. Egyik fülükön be, másikon ki. Amit eléjük raknak, azt fogyasztják. Már nem is énekelnek… A zene számomra mindig is a dallamokról és a harmóniákról szólt, ma már csak a duma megy a dobgépre… A régebbi zenéket hasznosítják újra rosszabb minőségben. Őszintén remélem, hogy az emberek egyszer majd megunják és visszatérnek a zenéhez… Amerikában a zene a pénzről szól, puszta üzlet és nem több. Többek között ezért költöztem el Manhattan-ből, elegem lett a folyamatos meeting-ekből az ügyvédekkel és a managerekkel. Átnyálazni 60 oldalas szerződéseket mielőtt egy hangot is lejátszanék… Ha öltönyös üzletemberként szerettem volna leélni az életem akkor annak megfelelően választottam volna magamnak foglalkozást, nekem ez nem hiányzik. Én zenélni szeretnék, élőben fellépni és alkotni más zenészekkel. Ennyi!

Zárásként egy személyes kérdés, a bennünk élő finn sztereotípiától elég távol áll a személyiséged, sokkal közlékenyebb és nyitottabb vagy, mint az átlag honfitársaid, mindig is kilógtál ebből a szempontból a tömegből?

Igen, valahogy mindig is különböztem. Különösen mióta elköltöztem Finnországból, már nekem is furcsa. Olyan apróságokon tudnak fennakadni, sokszor szeretném, ha kicsit nyitottabbak lennének a világ felé… A Hanoi Rocks ezért volt a tökéletes finn zenekar annak idején, egy jó nagy seggberúgás a  beszűkült látókörnek. Kicsit felvillanyozta az embereket. Szóval igen, kicsit különc vagyok, de ez csak egy újabb ok arra, hogy még sokáig csináljam ezt az egészet.