Az Anvil-t Steve „Lips” Kudlow énekes / gitáros és a magyar származású Robb Reiner dobos alapította 1978-ban. Az „Anvil! The Story of Anvil” címmel 2008-ban megjelent dokumentumfilmet azoknak is bátran ajánlanám, akik még sosem hallottak a zenekarról. Lips és Robb hozzáállása példaértékű, a sokszor sorozatos és éveken át tartó sikertelenség ellenére is a zenekar karrierjének építését tekintik legfontosabb életcéljuknak. Anvil is Anvil címmel a zenekar tizenhatodik lemeze jelent meg idén, Humel ezzel kapcsolatban tette fel kérdéseit Lips-nek.

Anvil is Anvil címmel jelent meg a legújabb albumotok. Hogyhogy éppen most jöttetek ki egy ilyen erőteljes albumcímmel?

Úgy érted miért pont a tizenhatodik albumunknak kellett ezt a címet adni? Mert még most is vannak olyanok, akiknek el kellett magyaráznunk, hogy ezek vagyunk mi, és hogy sosem fogunk változni.

Volt esetleg valami emlékezetes esemény, vagy élmény, ami miatt ebbe az irányba indultatok?

A dalszerzés során hangzott el ez a kijelentés. Chris, a basszusgitárosunk utalt arra, hogy az Anvil mindig is Anvil marad, mi ugyanazt az utat járjuk minden egyes albumunkkal.

Ez az első lemezetek, amit Chris-szel vettetek fel, hogy ment a munka az új felállásban?

Chris csak a lemezfelvétel tekintetében számít új tagnak, a zenekarnak már három éve a tagja. Egy új hanggal gazdagodtunk a személyében, van végre egy valódi basszusgitárosunk, aki a dalok megszületésének a legelejétől velünk dolgozott. Az előző album megírásakor nem volt velünk az akkori basszusgitárosunk (Sal Italiano), mivel New York-ban élt. A felvételekre csatlakozott csak hozzánk, és egy már megírt anyagot kellett feljátszania. Az Anvil is Anvil egy háromtagú zenekar által készített lemez, végre ismét az az érzésem, hogy egy teljes egységként működő csapat tagja vagyok… Élmény volt ezt a lemezt így felvenni!

Tehát biztosnak érzed ezt a mostani felállást?

Mindenképp! Nem volt mostanában egyszerű az élet a basszusgitáros posztot illetően… Aki velünk volt 16 éven keresztül (Glenn Gyorffy), a film után lelépett… Nehezen tudta feldolgozni, hogy a figyelem ránk, az eredeti tagokra összpontosult. Úgy érezte, hogy kihagyjuk bizonyos dolgokból. Ami nem volt igaz, viszont neki ez volt az érzése.

Próbáltátok ezt a helyzetet megoldani, átbeszélni?

Persze hogy próbáltuk! Végül aztán nem jártunk sikerrel. Mondok pár példát, hogy jobban megértsd a helyzetet. Ha egy újsághoz fotózásra hívtak minket, akkor Robb-ról és rólam akartak képeket készíteni. Díjátadókra is minket hívtak meg, a két alapító tagot. Ha nem vagy alapító tag, sokszor nem kíváncsiak rád, és van, aki ezt a helyzetet nem tudja kezelni. Ennek aztán az lett a vége, hogy Glenn kilépett a zenekarból, mi pedig ott álltunk egyik napról a másikra basszusgitáros nélkül. Szükségünk volt egy sürgős megoldásra, két hét alatt kellett valakit találnunk, hogy ne kelljen egy teljes turnét törölnünk Glenn kilépése miatt. Végül baráti alapon Sal segített ki minket, mintegy szívességként. Mivel Sal New York-ban lakik, ami tőlünk ötszázvalahány mérföldre van, próbáltunk találni egy helyi bőgőst, aki majd, mint hosszú távú megoldás csatlakozik hozzánk. Így került Chris a képbe.

anvil1 20160427

Mit tudott Chris hozzátenni az Anvil hangzásához?

Húsz év után végre csatlakozott hozzánk egy második énekhang! Hosszú évek óta nem dolgozott velünk ilyen zenész. Sokkal fontosabb, hogy egy ilyen egyéniség van velünk, mint akár egy második gitáros is hadrendbe állítása.

Mennyire alkalmaztátok tudatosan ezt az új adottságot a lemez megírásakor?

Nem mondhatnám, hogy emiatt tudatosan változtattunk volna bármin is, teljesen természetesen alakult ki minden. A stúdiózás előtt nem szoktam kidolgozni az énekdallamokat, csak a szövegeket írom meg. Az éneket mindig a stúdióban dolgozom ki. Chris csatlakozása az album hangzásán hallatszik leginkább. Ez a lemez azért szól ilyen jól, mert végre a basszusgitár is megfelelő módon lett hozzátéve a zene összképéhez. Ha belegondolsz a hangzás egyharmadáról beszélünk, kulcsfontosságú, hogy a basszusgitár és a dob között meglegyen az összhang. Tisztán ki lehet hallani, hogy Chris már a dalszerzés legelejétől velünk volt.

Az album koncepciójának szerves része a borító is, amit Robb festett. Kitől származott az ötlet?

Mindig nagyon figyelünk rá, hogy az album és minden, ami a zenéhez kapcsolódik, egy szerves egésszé álljon össze. Rengeteg időt és energiát fordítunk a megfelelő cím és borító kiválasztására. Amikor az Anvil is Anvil cím biztossá vált, egy nagyobb üllőt terveztünk a borítóra. Aztán a rákövetkező nap Robb már jött is az ötlettel, hogy az üllő egy tükör előtt legyen, és hogy megfestené a képet. Korábban készített egy képet az auschwitz-i kemencékről. Annak a képnek a színválasztása nagyon tetszik nekem, meggyőztem Robb-ot, hogy a borítókép színválasztása is hasonló legyen. Látod, ez is száz százalékban Anvil, a dalok írása közben ő lát el engem tanácsokkal, a borítóval kapcsolatban pedig én próbálok neki különböző nézőpontokból bemutatni dolgokat. Ezért lett végül a háttérben a téglafal és a felirat a lemez címével a falon, ami aztán a tükörben is látható. Az egészben benne van önmagunk megismerése. Voltak persze, akik egészen mást láttak bele a festménybe, amikor felraktuk a netre a képet megkaptuk, hogy mennyire el vagyunk ájulva magunktól. Hihetetlen manapság az a negatív légkör, ami mindent körülvesz…

Az előző felállás kapcsán előhoztad a film témakörét. Rengeteg rockzenei dokumentumfilmhez lehet hozzájutni, mit gondolsz, az Anvil film miért lett ennyire sikeres?

Ez egy teljesen őszinte film, ilyennel nem sokszor találkozhatsz. A legtöbb zenei dokumentumfilm megáll az öntömjénezés szintjén. A készítői saját magukat akarják a legjobb színben feltüntetni, és nem akarják a valódi énjüket és helyzetüket bemutatni… Az Anvil film sikerének több összetevője is van, a legfontosabb talán a történeten belüli történet, ami nem egy kitaláció, nem mi írtuk hozzá a forgatókönyvet, illetve nem fizettünk senkinek, hogy írjon egyet. A filmben szereplők egyike sem kapott semmit azért, hogy szerepeljen benne… Aztán kellett hozzá két olyan személyiség, mint Robb és én, hogy ez az egész elkezdjen összeállni. 1982-ben egy srác benyit az öltözőnkbe. Nem zavartuk el a faszba, hanem a fiatal kora ellenére meghívtuk egy sörre. Mivel jól kijöttünk, utána elvittük magunkkal várost nézni Londonba. Amikor azzal állt elő, hogy eljönne hozzánk Kanadába, szívesen láttuk. Turnézni is elvittük magunkkal. Összebarátkoztunk egy sráccal, erről szólt a történet. Egy sráccal, aki aztán Steven Spielberg forgatókönyvírója lett. Ezt nem lehet előre kitalálni, ez csak a véletlen folyománya lehet. Ez volt tehát a film sikeréhez az első lépés. Ez a srác aztán létrehozott egy kapcsolatrendszert és szereplőgárdát, amely bármiféle anyagi juttatás nélkül létrehozta a filmet. Egy Lars Ulrich-ot nem lehet megvenni, hogy leüljön, és azt nyilatkozza a zenédről, hogy mekkora hatással volt rá! Ugyanez mondható el Tom-ról, Scott-ról, Slash-ről és Lemmy-ről. A rendezőt is beleértve, aki saját tőkéből fedezte a költségeket! Halkan jegyzem meg, hogy a mai napig kétséges, hogy ez a befektetés meg fog-e valaha térülni… Ez a büdös nagy helyzet!

A történet nem csak az Anvil bázisához szól, vannak, akik egyáltalán nem hallgatják a zenéteket, a filmet mégis nagyra értékelik a személyiségetek miatt. Mennyire volt egyszerű ennyire megnyílni a kamera előtt?

Pontosan erről van szó, lehetnénk akár kamionsofőrök, vagy vízvezetékszerelők, a történet emberi oldalán ez semmit nem változtatna. Maximálisan megbíztunk a készítőkben, nem volt olyan terület, ahová ne engedtünk volna nekik betekintést. És nem volt probléma természetesen viselkedni a társaságukban, mivel folyamatosan baráti körben voltunk. Nem kellett attól félni, hogy bármivel visszaélnek majd. Ha bármi olyan anyagot fel akartak volna használni, amivel kényelmetlen helyzetbe hoztak volna, pusztán annyit kellett volna mondanom, hogy az adott rész ne szerepeljen majd a filmben. Teljesen megbíztam bennük, lényegében a kezükbe adtam az életem. Ez a bizalom az, ami aztán átjön a vásznon.

Voltak helyzetek, amiket a filmen visszanézve utólag átértékeltél? Ez a külső személet, amit a film adott megváltoztatott téged bármilyen szinten?

Nem, nem hiszem… Talán úgy fogalmaznék, hogy ez a legjobb minőségű házi videó, amit valaha is készíthető. Ezek a te pillanataid, az életed egy része. Körülöttem sok minden megváltozott, én nem! A bemutató után nagyon rövid időn belül már mással voltunk elfoglalva. Az emberek viszont elkezdtek minket felismerni, ami sokáig furcsa volt. Nem gondolnád, hogy New York-ban az utcán sétálva vadidegenek megállítanak majd. „Nézzétek, az Anvil-es srácok”! Tényleg, el is felejtettük, hogy filmsztárok lettünk… Ha valaki utánam kiabált, megfordultam, mert azt gondoltam egy ismerős, aztán nyilván leesett, hogy csak a filmből ismertek fel. Tehát nem, semmit nem változtam.

Mindig is teljes mértékben belefolytatok a zenekar ügyeinek az intézésébe, ez a csináld magad hozzáállás a mai zeneipari környezetben jelent bármi előnyt?

Nem, pont ellenkezőleg… Nagyon hiányzik a promóciós infrastruktúra. Mi szerencsések vagyunk, van egy lemezszerződésünk, és sikerült felépítenünk az Anvil-t, mint márkát. Egy mai kezdő zenekarnak ez a márkaépítés piszok nehéz ügy… Hogyan győz meg ma egy kezdő zenekar bárkit is, hogy pénzt adjon a lemezéért? Az, hogy valaki jó, csak egy dolog. Ha nincs szerencséd, semmit nem jelent, és ez elég szomorú. Ezért mehetnek ma halálosan jó zenekarok a süllyesztőbe, és ezért válhatnak teljesen átlagos zenészek sikeressé…

Számotokra melyek a legfontosabb országok és piacok?

Németország volt mindig is a legfontosabb ebből a szempontból. A Heavy Metal otthona. Ott az embereknek a rockzene nem egy múló divat, hanem egy életstílus. Németország nélkül ma nem léteznénk.

A Dirkschneider koncertek után egy amerikai turnétok lesz június végéig, milyen további teveitek vannak a 2016-os évre?

Az USA, Kanada és Japán után visszatérünk hozzátok még egy körre november környékén, főzenekarként is be szeretnénk mutatni az Anvil is Anvil-t! Közben pedig dolgozunk az új dalokon, az Anvil sztorinak folytatódnia kell!

Fotók: Dave Gronow