Mivel a 2014. decemberi Seether koncertre sajnos nem sikerült eljutnom, ezért amikor márciusban, megjelentek megjelent a hír, hogy három év után újra nálunk lépnek fel, egyből tudtam, hogy ott a helyem.Hála a tömegközlekedésnek, bő félórás késéssel érkeztem meg a Dürerbe, ahol szomorúan kellett konstatálnom, hogy a Sons of Texas így kimaradt az estémből. Viszont nem hagytam, hogy ez letörjön, fogtam egy sört, és vártam a második bandát, az Angol LTNT-t. A londoni csapat, kilnec óra előtt csapott a húrokba, és bár nem tartom valószínűnek, hogy az akkor még csak félig megtelt nagyteremben sokan tudtak volna róluk bármit is, elég volt körülbelül öt perc, hogy az összes jelenlévőt a hatásuk alá vonják. A 2011-ben alakult csapat zseniálisan keveri a grungeot a bluessal, és a helyenként már-már Faith no more-os alternatív rockkal. Az alatt a negyven-ötven perc alatt, ami jutott nekik, szerintem több embernek is bevésődött a nevük az agy “ezt otthon is hallgatni fogom” részébe. Nekem biztosan.
De este tíz órakor jött el a fénypont, az ekkorra már heringpartivá váló nagyteremben, kezdődött a Seether! A dél-afrikai csapat idén májusban ünepelte, hogy már bármelyik magyar kocsmában fogyaszthat alkoholt(törvényesen), ennek örömére pedig gondolták meglepik a rajongókat a Poison the Parish címet viselő nyolcadik stúdió albumukkal(az első megjelenésekor még Saron Gas néven működött a zenekar). Az idei lemez Shaun Morgan énekes/gitáros szerint az eddigi legsúlyosabb anyaguk, ez pedig részben annak is köszönhető, hogy elegük lett, a lemezcégekkel folytatott vitákből. A kiadók ugyanis egy “rádióbarát” Seethert szerettek volna, ami a bandának egyáltalán nem volt ínyére. No de lássuk milyen is a “legdurvább” album élőben…
Kegyetlenül jó! Már persze amit játszottak belőle. Inkább tűnt ez a koncert, és az egész turné elnézve az előző esték setlistjeit egy afféle best of bulinak, amivel összefoglalták kicsit a banda eddigi 18 évét. Ez természetesen nem gond, sőt szerintem remek döntés, hiszen, ha csak egy alig öt hónapos albumról játszották volna a dalokat, nekünk közönségnek, nincs mit énekelnünk. Így viszont volt, talán John Humphrey dobost leszámítva(akit tiszteletbeli Lukács László díjjal szeretnék kitüntetni az egész este tökéletesen lobogó haja miatt) mindenki együtt tudta énekelni/üvölteni az olyan mára már klasszikusokat mint a Remedy a Country song vagy a Broken. És mindenki pontosan ezt tette! Hiába volt teljes tömegnyomor, ez egy olyan zsúfolt embercsoportokat amúgy nem kedvelő embert, mint jómagam se tudodd kifejezetten zavarni, mert mint mindenki más, én is teljesen elvesztem a zenében. Eleinte furcsának találtam, hogy szinte alig volt kommunikáció a közönséggel, de utólag belegondolva, pont ez kellett ahhoz, hogy semmi ne törje meg a hangulatot. A számokat rövid instrumentális (előre begyakorolt) “imprók” kötötték össze, és nem is kellett több. Nem volt szükség, “Jó a buli?” , “Halljam a hangotok!” és hasonló már ezer és egyszer elhangzó koncertkérdésekre, hisz még a vak is láthatta, hogy igen a hangulat hihetetlen jó, és még mindig alig hallok akkora volt a zaj. Persze a zaj nem épp a legtalálóbb kifejezés, mert a hangosítás is kifejezetten jól szólt, nem csak a Seether, de az LTNT alatt is. Az egyedüli ami talán picitt rosszul szólt az egészben Clint Lowery, aki idén februárban csatlakozott a bandához, mint turnégitáros/vokalista. Az ő énekrészei, számomra, ha nem is hamisnak tűntek, de valahogy nem illettek oda. Legalábbis nem ehhez a zenéhez. Hangszeresen viszont kifejezetten profin tette a dolgát.
Összefoglalva tehát, egy minden szempontból remek koncerten vehettünk részt, aminek az egyetlen hátránya, pár fájó nyak, és rekedt torok másnap. De ez kit zavar ha ilyen jól érzi magát az ember. És bár a fél világot kell átutazniuk érte, de remélem hamarosan újra visszajönnek hozzánk a dél afrikai srácok!
Beszámoló: Rafaello
