Old school metal orgia – Dirkschneider, Anvil, Palace – 2016.03.29., Barba Negra

2016-04-03

Tavaly nyáron derült ki, hogy Udo Dirkschneider, az egykori Accept frontember 2016-ban egy utolsó turnét csinál az Accept klasszikus dalaival. A turnét követően a saját csapatával, a U.D.O.-val azonban már csakis saját dalokat ad majd elő. Bevallom töredelmesen, az U.D.O.-érából én leragadtam az első három nagylemeznél, pedig biztos vagyok benne, hogy alsó hangon is megjelent vagy 15 stúdiólemezük, de számomra az 1990-es Faceless World koronggal lezárult a történet. Így aztán U.D.O. koncertre sosem mennék, de ha már a metal törpe úgy határozott, hogy utoljára még egy csokorba gyűjti a germán heavy metal ékköveit, így március 29-én a Barba Negra felé vettem az irányt.

Társam a buliban rádiónk egyik főfotósa, Kicsimetalgirl volt, tőle tudtam meg, hogy a koncertet nyitó német Palace fellépett már nálunk, mutatott is képeket a Lordi buliról, ahol szintén zenélt a csapat. Talán ezért is volt a produkciójukra csupán fél ház kíváncsi, vagy azért mert nem én voltam az egyetlen, aki számára semmit sem mondott a banda neve. A neten szörfözve is időbe tellett, amíg információt gyűjtöttem róluk, pedig kiderült, hogy még 1990-ben alakultak. Mondjuk szerintem a zenekarnév sem túl találó, az hagyján, hogy azonos néven egy brit alteros banda mellett, más zenekarok is használják a nevet, de a gugli még a siófoki Palace diszkót is előbb beadta találatként, mint az amúgy már hét stúdióalbumot jegyző germán speed metalosokat. Muzsikájuk semmi extrát nem nyújtott, az azonban átjött a produkcióból, hogy még mindig szívvel-lélekkel tolják szeretett műfajukat.

Hasonlóan álltam hozzá a következő bandához is, mert nem vagyok 100%-ig kiművelve Üllő-ügyben, mindössze a Plenty Of Power című 2001-es keltezésű lemezüket birtoklom, de nagyon vártam már a bulit, mert exkluzív volt, ráadásul ilyen régisulis speed-power-thrash zenekar nemigen fordul meg hazánkban. Steve „Lips” Kudlow-ék ugyan 2005 novemberében a Kék Lyukban egyszer már felléptek, de ha azt vesszük, hogy 1981 óta folyamatosan aktívak, akkor valóban ritkán járnak errefelé. Arról a buliról lemaradtam, mint ahogy a banda pályafutásáról is. Pedig életkoromból kiindulva simán ismerhetném a munkásságukat, de valahogy ifjockoromban hozzám csak az európai, azon belül is a brit- és germán metalharcosok kazettái jutottak el. Horrroráron ugyan néhány lemezboltban hozzá lehetett jutni a tengerentúlról származó bandák nagylemezeihez, de én örültem, ha akkoriban a zsebpénzemből legomboltam az újságárusnál 99 forintot az épp aktuális Metal Hammer Hungaricáért. Értem én, hogy kult-státusz, meg Metal On Metal, meg mittudomén’,de amint felcsendültek az Accept klasszikusok, egycsapásra rájöttem, hogy az Anvil miért nem ért el akkora sikereket, mint német vetélytársaik. A képlet egyszerű, mert Lips-ék nem voltak képesek olyan gigaslágereket írni, mint a Midnight Mover, a Princess Of The Dawn vagy a Screaming For A Love Bite. Jók az Anvil-dalok is, a három muzsikus is kiválóan kezeli a hangszert (ezt több egyéni szólózásban is bizonyították a bulin), de az a pici plusz hiányzik a nótákból. Pedig voltak olyan szerzemények, amelyek már-már táncra perdítettek. Ilyen volt az első lemezről az 1981-es Ooh Baby, simán el tudtam volna képzelni Motörhead dalként is. Amúgy is megemlékeztek egy nótával szegény Lemmyről a Free As The Wind az ő emléke előtt tisztelgett. Összességében tehát nem volt ez rossz produkció, ha valaha jelentettek volna nekem valamit az elhangzó dalok, még élveztem is volna a bulit, így azonban a büfé mellett szépen elsörözgetve szemléltem a produkciót.

Mire Udo Dirkschneider és csapata a deszkákra állt, már egy gombostűt sem lehetett leejteni a Barba Negrában, totál teltház előtt nyomhatták el a ’80-as évek legnagyobb metal himnuszait. A hatalmas tömeg ellenére próbáltam megfelelő pozíciót fogni, így Louis Prima szerzeménye, az ezúttal intróként funkcionáló Just a Gigolo alatt már elég közelségbe kerültem a színpadhoz. A korai Accept időkből ha van egy dal, amelyiket abszolút nem szeretem, az a Starlight. naná, hogy ezzel indították a bulit. A dal alatt azon tűnődtem, hogy főhősünkre nem véletlenül akasztották anno a metaltörpe nevet. Nem sokkal lehet magasabb nálam, az meg, hogy cső metal a terepruhás arc, nem is kérdéses. Az énekes kísérő banda azonban nem volt más, mint az U.D.O. legénysége ezúttal Dirkschneider logó alatt. A Starlight utáni nóták jórészt a legelismertebbnek számító Restless And Wild –Metal Heart közötti időszakból szóltak, mint a Living For Tonite, Flash Rockin´ Man, London Leatherboys, Midnight Mover, a korábbról beékelődött Breaker, valamint a Head Over Heels és a Neon Nights. Mondanom sem kell, a közönség extázisban csápolt a klasszikusokra. Ráadásul Udo mester sem dúskált a szavakban, egymást követték a dalok, összekötő szöveg alig volt a két órás program alatt.

Nem tudom, hogy ez az „utoljára vegyük elő az Accept dalokat” csak egy jó marketinghúzás volt, vagy valóban így gondolja Dirkschneider. Ez a következő években úgyis kiderül majd. Mindenesetre az időzítés tökéletesre sikerült, hiszen a Mark Tornillo énekessel ismét sikert sikerre halmozó Accept mostanában főleg az utolsó három nagylemezét tartja terítéken a bulikon, így aztán élőben most volt lehetőségünk átélni a dalok okozta katarzist. Személy szerint én nem tudom elképzelni, hogy soha többé ne szerepeljenek ezek a dalok az U.D.O. repertoárjában. Ha pedig valóban betartja ígéretét a frontember, akkor legalább elmondhatom, hogy részese lehettem az utolsó germán metal időutazásnak.

Dirkschneider dallista 2016.03.29., Budapest, Barba Negra Music Club

Just a Gigolo (Louis Prima dal)
Starlight
Living For Tonite
Flash Rockin’ Man
London Leatherboys
Midnight Mover
Breaker
Head Over Heels
Neon Nights
Princess Of The Dawn
Winterdreams
Restless And Wild
Son Of A Bitch
Up To The Limit
Wrong Is Right
Midnight Highway
Screaming For A Love-Bite
Monsterman
TV War
Losers And Winners